Kézművesség és tudásátadás Magyarországon

4.1. A NÉPI KÉZMŰVESSÉG TUDÁSÁTADÁSI FORMÁINAK INTÉZMÉNYESÜLÉSE MAGYARORSZÁGON 1950–2025 KÖZÖTT

Készítette:Vancsa Boglárka

1. BEVEZETÉS

A népi kézműves mesterségek tudásátadása és intézményesülésének története napjainkig folyamatos átalakulást mutat, hiszen a társadalmi, gazdasági és kulturális környezet változásai mintegy másfél évszázada befolyásolják annak lehetőségeit. A 19. század végén indult meg az az államilag irányított háziipari mozgalom, ami – az ekkor már virágzó nemzeti romantikával összefonódva – felkarolta az egykori hagyományos paraszti tárgykultúrával és annak társadalmi közegével szorosan összefüggő tárgykészítő tevékenységeket a házimunkától kezdve a specialisták és önálló háziiparosok munkáján át a népi ízlést kiszolgáló céhes, majd kisiparosok tudásáig.1 A 20. század első felére a népipar és háziipar megnevezések után már népi díszítőművészetként, illetve népművészetként is aposztrofálták ezeket a tárgyakat. Az 1950-es évektől pedig népi iparművészetről beszélhetünk. Ekkorra a paraszti életmód fokozatos eltűnésével s a kisiparok térvesztésével végképp az intézményes út maradt az egyetlen fenntartható módja a népi kézműves tudás megőrzésének, s az 1970-es évektől megjelenő társadalmi kezdeményezések is idővel az intézményi keretekbe tagozódtak be. A népi iparművészeti stílusirányba tartozó tárgyalkotó területek köre folyamatosan bővült, legfőképpen az 1990-es évektől kezdve. A globalizáció következményeként sok történeti gyökerű kézműves tevékenységet a kihalás veszélye fenyegetett, ezek részben az iparművészet, részben a népi iparművészet ernyője alatt kerestek menedéket – ilyen napjainkban például a könyvkötészet, az üvegművesség vagy a tűzzománc technika az ékszerkészítésben. Mások a magyar honfoglalás tárgyi hagyományaihoz visszanyúlva, a tárgyalkotásban a tiszta forrás keresésének mentén kaptak létjogosultságot a népi iparművészet berkeiben, ilyen elsősorban a nemezművesség. Valamennyi tevékenységnél elsődleges szempont a népi iparművészeti irányzattal valós stílusazonosság, annak esztétikai nyelvezetének elsajátítása.2

A népi kézműves tudásátadás mai formáinak gyökerei az 1950-es évekig nyúlnak vissza. Ezért e tanulmány célja, hogy áttekintse az elmúlt 75 év főbb állomásait és mérföldköveit, a tudásátadás formális és nemformális színtereit: feltérképezi az intézményes kereteket a művelődési házi szakköröktől kezdve az A- B- és C-kategóriás képzéseken át, egészen azok átalakulásáig az OKJ szabályozási környezetében. Vizsgálja továbbá a szövetkezeti rendszert, a népművészetet a művészetek közé emelő képzéseket, az alkotóházi működést, vagyis az amatőrtől az elismert szakemberig terjedő spektrumot. A vizsgálat kiindulópontját az 1951-ben létrejött Népművészeti Intézet jelenti, amely meghatározó szerepet játszott a népművészeti mozgalom szervezésében és szakmai irányításában.3 A Népművészeti Intézet – későbbi nevein Népművelési Intézet, Magyar Művelődési Intézet ‒, majd a Hagyományok Háza mindvégig kiemelt figyelmet fordítottak az oktatásra, különösen a folklór különböző területeit érintő gyűjtések, képzések és tevékenységek szervezésére.4

A visszatekintés csak a történeti kontextusok figyelembevételével válik értelmezhetővé. A jelenségek mögött nem hagyható figyelmen kívül, hogy a népművészeti törekvések irányát és lehetőségeit alapvetően határozták meg a korszakok sorsfordító eseményei: a kommunista hatalomátvétel, a kollektivizálás, az 1956-os forradalom, a rendszerváltozás nyitást és bizonytalanságot egyaránt hordozó időszaka, valamint a 2004-es európai uniós csatlakozás új intézményi és kulturális keretei.5

2. 1950-ES ÉVEK

2.1. Az új intézményi struktúra kialakulása

Az 1950-es évek szocialista kultúrpolitikája a népművészetet döntően a néprajzkutatók meghatározásai mentén szervezte újjá, és ekkor alakultak ki a népművészet kereskedelmének új intézményei is.6 Az 1940-es és 1950-es évek fordulóján a kézműves társadalom helyzetét jelentős gazdasági és társadalmi feszültségek terhelték. Az állami rendeletek leegyszerűsítő, sokszor mechanikus alkalmazása következtében számos kisiparosként dolgozó kézművest kulákként soroltak be és beszolgáltatási kötelezettség alá vontak. Ezzel egyidőben országos szinten előkerült a női munkavállalás bővítésének kérdése, amelyre a háziipar intézményesítése kínált részleges megoldást, és amely hozzájárult a háziipari szövetkezetek létrejöttéhez. Ezek az újonnan szerveződő formák a háziipari keretek között, tehát túlnyomórészt bedolgozói rendszerben elkészíthető tárgyak előállítását jelölték meg tevékenységi körükként, melynek bizonyos hányadát – részben gazdasági megfontolásból, részben a hagyományőrzés érdekében, szövetkezetenként eltérő mértékben – népművészeti jellegű termékek készítése tette ki.7

Ezzel párhuzamosan a kormányzat szovjet kulturális mintákat követve alakította ki a népművészet intézményes hátterét is.8 A kultúrpolitika kiépítésének egyik lépése volt a Népművészeti Intézet 1951-es létrehozása Széll Jenő vezetésével, amely a korábban megszüntetett vagy átszervezett szervezetek szakembereit integrálta, és széles feladatkörrel bízta meg: gyűjtőutak szervezésétől az oktatóanyagok készítésén át a művelődésszervezés országos támogatásáig.9 Az Intézeten belül a Muharay Elemér irányította Néprajzi Osztály vállalta fel a népművészet ügyeit, országos lefedettségű hálózatot építve ki néprajzi-népművészeti szakkörök formájában.10 Noha az Intézet működését szigorú ideológiai elvárások határozták meg, itt bontakoztak ki azok a kutatási és módszertani alapok, amelyek később a magyar néptánckutatás és az amatőr mozgalmak – például az 1970-es évek egyik fontos állomásának, a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának – intézményes fejlődését is meghatározták. Ebben a munkában olyan kiemelkedő szakemberek vettek részt, mint Martin György, Lajtha László, Pesovár Ernő, Szőts István, Olsvai Imre, Lengyel Györgyi, Borbély Jolán vagy az író Csoóri Sándor.11 Az 1956-os forradalom után Széll Jenőt letartóztatták, és megszüntették a Néprajzi Osztályt. 1956-ban az Intézetet átszervezték, és Népművelési Intézet néven folytatta tovább a működését 1987-ig.12

A népi iparművészet fogalmát13 a Magyar Néprajzi Társaság és a Népművészeti Intézet 1952-ben megrendezett közös konferenciáján használták először, amely fordulópontot jelentett a népművészet intézményesülésének értelmezésében.14 A konferencián megfogalmazódott az az igény, hogy olyan szervezeti keretek jöjjenek létre, amelyek képesek a még aktív alkotó népművészek összefogására és szakmai irányítására. Ennek nyomán alakult meg 1953-ban a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Országos Szövetsége (HISZÖV) és a Népi Iparművészeti Tanács (NIT), valamint ezzel párhuzamosan kezdetét vette a Szocialista Háziipari Mozgalom is. A népi iparművészeti tevékenység anyagi hátterének biztosítására ugyancsak ekkor jött létre a Népművészeti Alap.15

A Népi Iparművészeti Tanács ebben a struktúrában normatív szerepet töltött be: kijelölte, hogy mi tekinthető „hagyományosnak”, és szakmai szempontok alapján döntött arról, mely alkotások felelnek meg a hivatalos elvárásoknak.16 A háziipari szövetkezetek gazdasági irányítása ugyanakkor a HISZÖV felügyelete alá tartozott. A két intézmény működése személyi szinten is összefonódott: a HISZÖV elnöke egyidejűleg a NIT vezetői tisztségét is betöltötte, míg a HISZÖV Népművészeti Osztályának vezetője a NIT titkári feladatait látta el.17

A szocialista állam a népművészetet egyszerre kezelte támogatandó értékként és formálandó területként. A háziipari szövetkezetekben tömegesen foglalkoztattak betanított munkásokat – köztük olyanokat is, akik a kollektivizálás elől menekültek és találtak itt megélhetést.18 A kultúrpolitika visszatérő eleme volt az egyéni mesterek kiemelése,19 akik példaképként jelenítették meg a munkásparasztrétegek alkotótevékenységét.20 A népművészet kiemelkedő alkotói évente tíz fő erejéig elnyerhették a Népművészet Mestere kitüntetést. Az első Népművészet Mestere oklevelet és a vele járó pénzjutalmat 1953. augusztus 20-án osztották ki a Parlamentben. A kitüntetést kormányrendelet biztosítja, és napjainkra mintegy 350 tárgyalkotó részesült ebben az elismerésben. A szövetkezeti keretek között gyakran – nem kizárólagosan – iparművészek tervei alapján folyt a sorozatgyártás, amely új funkciókat és a korábbinál is még kiterjedtebb piaci szemléletet adott az egykori paraszti tárgykultúrának.

A népművészeti tárgyak készítése egyre inkább a piac igényeihez igazodott, új – elsősorban városi – közönséget célzott meg, és a hagyomány szellemiségét őrző, ugyanakkor sorozatban előállítható tárgytípusokra helyezte a hangsúlyt.21 A népi iparművészet kategóriája ebben az értelemben tágabb fogalmi keretet jelentett a korábbi megnevezéseknél: egyaránt magába olvasztotta a hagyományos paraszti alkalmi alkotást, a specialisták munkáját, a háziipari termelést és a kisipari műhelyekben előállított tárgyakat is.22 Mindez szorosan illeszkedett ahhoz a kultúrpolitikai törekvéshez is, amely a népművészetet a „haladó hagyományok” és a társadalmi hasznosság fogalmai mentén igyekezett kiemelt tevékenységgé emelni, és ideológiailag is újraértelmezni.23

Ennek értelmében az öröklött technikai tudást igyekeztek aktualizálni – az új szimbiotikus módon rakódott rá a régire –, amelynek irányított, országos reprezentációja az 1952-ben, Rákosi Mátyás 60. születésnapjára rendezett kiállításon jelent meg: minden falu saját készítésű ajándéktárggyal képviseltette magát.24 Ebben az államilag szervezett reprezentációs logikában fontos szerepet játszottak más nagyszabású díszítőművészeti kiállítások is, amelyek az Ernst Múzeumban, a Műcsarnokban és a Nemzeti Múzeumban mutatták be az alkotásokat.25 Ugyanebben az időszakban jelentek meg az első népművészeti tájházak is Mezőkövesden, Kalocsán, Tápén, Hódmezővásárhelyen és Decsen.26 A tárgyak számának növekedésével összefüggésben 1959-ben létrejött a NIT lektorátusa, amely átvette a zsűrizési feladatokat.27 Ezt megelőzően 1953-tól a kereskedelmi forgalomba szánt tárgyak bírálatát a NIT Bíráló Bizottsága végezte Domanovszky György vezetésével. Kezdetben a minősítő tevékenység nem rendelkezett írásban rögzített szempontrendszerrel – az első 1985-ben jelent meg –, a felmerülő nehézségeket az állandó zsűritagok bevonásával kezelték, ami biztosította a folyamat folytonosságát, de magában hordozta az egyoldalú minősítést is.28

A NIT lektorátusának működéséhez szorosan kapcsolódott a Népi Iparművészeti alkotók szakmai előmenetelének rendszere. A tárgykészítéssel foglalkozók számára a fejlődés kijelölt útját a Népi Iparművész, majd a Népművészet Mestere cím elnyerése jelentette. Az 1953 és 1958 közötti időszakban mintegy 380 népi iparművészt tartottak nyilván, közülük 310-en háziipari szövetkezeti keretek között dolgoztak. A zsűrizési gyakorlat kiterjedésével az alkotók száma folyamatosan növekedett: 1980-ra már mintegy 630 fő tartozott a népi iparművészeti alkotók körébe.29

2.2. Népművészeti szakkörök

Az 1950-es évektől a népművészeti tudásátadás egyik meghatározó terepét a népművelés keretében működő szakköri mozgalom jelentette. A szakkörök elsősorban iskolákban, úttörőházakban és kultúrházakban kaptak helyet, és különféle technikai, illetve művészeti területek köré szerveződtek. A művészeti szakkörökön belül működtek a néprajzi és népművészeti csoportok, amelyeknek célja a hagyomány elemeinek megőrzése és azok tudatosítása, kortárs hasznosítása volt. E folyamat egyik fontos dokumentuma A népművészeti szakkörök élete című, a Népművészeti Intézet által kiadott kézikönyv volt, amely gyakorlati útmutatóként szolgált a díszítőművészeti szakkörök vezetői számára egy még formálódó mozgalmi közegben.30 A kiadvány abból indult ki, hogy a szakkörök eltérő tárgyi, személyi és intézményi feltételek között működnek, ezért tematikájuknak egyszerre kellett alkalmazkodnia a folklór és a népművészet különböző ágaihoz, valamint módszertani és gyakorlati iránymutatást is kellett nyújtania. A cél az volt, hogy a gyűjtési ismeretektől elindulva egészen a népművészet területeire kiterjedő gyakorlatig – a dal, a tánc és a játék elsajátításáig – vezesse el a résztvevőket.31 A díszítőművészeti szakkörök működését kezdetben az Oktatásügyi Minisztérium rendeletére összeállított Útmutató az általános és középiskolai szakkörök számára című füzet szabályozta, amelyet Morvay Péter, a Néprajzi Múzeum munkatársa állított össze.32 A szakkörök tevékenységi köre elsősorban a hímzésre, kötésre, horgolásra, szövésre, faragásra és fazekasságra terjedt ki, vagyis azokra a mesterségekre, amelyek a hagyományos paraszti tárgykultúrához is szorosan kapcsolódtak. A szakkörök működése nem elszigetelten zajlott, hanem szervesen illeszkedett a kultúrotthonok más művészeti köreihez. A bemutatók, ankétok és közös rendezvények alkalmat adtak arra, hogy a résztvevők megismerjék egymás munkáit, és bekapcsolódjanak a helyi művészeti élet tágabb körforgásába. A kiadott kézikönyv külön hangsúlyt fektet a társművészetek – így a néptánc, a népdal, a népzene és a képzőművészet – vélt összefüggéseinek közvetítésére, mivel érvelése szerint ezek együttes ismerete járult hozzá az esztétikai érzék és az ízlés formálásához.33

A szakkörök szervezése a kultúrotthonok vezetőségének és a helyi tanácsoknak volt a feladata, amelybe rendszerint pedagógusokat, szülői munkaközösségeket és ifjúsági szervezeteket is bevontak. A szakkörvezetők jellemzően elismert népművészek, pedagógusok, rajztanárok vagy néprajzkutatók voltak. Egy-egy szakkör létszáma általában öt és harminc fő között mozgott, a foglalkozásokat heti rendszerességgel tartották, és a szakkörvezetőknek tanévre szóló – kilenc hónapos – programtervet kellett készíteniük. Az ifjúsági és iskolai szakkörök elsősorban az iskolai nevelőmunka kiegészítéseként működtek, főként a tíz–tizennégy éves korosztály számára. A fiatalabb gyermekek esetében inkább játékos, élményszerű tevékenységekre épülő foglalkozásokat szerveztek. A kézikönyv arra is felhívta a figyelmet, hogy az általános és középiskolai tantervekből nagyrészt hiányzott a művészeti oktatás, ezért indokolt volt a szakkörök számának növelése, aminek nyomán az Oktatásügyi Minisztérium 1952-ben engedélyezte34 a gimnáziumok felsőbb osztályaiban is a szakkörök létrehozását.35

A szakköri munka módszertani alapját a reprodukciós gyűjtemények használata, a múzeumlátogatások, valamint a hazai és nemzetközi képző- és iparművészeti kiállítások megismerése adta. A járási művészeti versenyek bemutatói gyakran kapcsolódtak a helyi népművészeti és díszítőművészeti szakkörök kiállításaihoz, és számos településen – például Nyírbátorban, Vásárosnaményban, Gulácson vagy Őriszentpéteren – a szakköri munka eredményei önálló bemutatók formájában is megjelentek.36

Az 1950-es években országszerte számos, eltérő profilú és működési keretű szakkör jött létre, amelyek jól mutatják a szakköri mozgalom akkori sokszínűségét és beágyazottságát. Az isaszegi általános iskola díszítőművészeti szakköre az iskolai neveléshez kapcsolódva működött.37 Hajdú megyében több településen is szerveződtek hasonló szakkörök, amelyek részben felnőtt, részben ifjúsági résztvevőkre építettek. Kiemelkedő példa ezek közül a debreceni szűrhímző szakkör, amely 1955 tavaszán indult el. A foglalkozásokon üzemekben dolgozó nők, háztartásbeliek, valamint mezőgazdasági háttérrel rendelkező asszonyok vettek részt. A szakkör a debreceni kultúrházban működött heti két alkalommal, és szoros szakmai kapcsolatot ápolt a Déri Múzeummal.38

A nádudvari általános iskola szakköre a lokális fazekashagyományokra épült, különös tekintettel a nádudvari feketekerámiára. A szakkört Fazekas István, a Népművészet Mestere vezette, a résztvevők többsége 6–8. osztályos fiú volt. A képzés célja nem csupán technikai ismeretek átadása volt, hanem a nádudvari fazekasság formavilágának és motívumkincsének tudatos továbbadása is.39

Karcagon a Micsurin Úttörőházban elsősorban általános iskolások számára szerveztek kézimunkaszakköröket. Ezek a foglalkozások az úttörőmozgalom intézményrendszerébe illeszkedve működtek, és a kézműves tevékenységeken keresztül kapcsolták be a gyermekeket a népi díszítőművészet alapvető technikáiba.40

Összetett működési modellt képviselt a magyarszombatfai néprajzi és népművészeti szakkör, amely 1952 őszén alakult meg. A Néprajzi Múzeum szakmai támogatásával jutottak hozzá az alapvető néprajzi szakirodalomhoz, és a foglalkozások szerves részét képezték a csoportos gyűjtőutak a környező falvakba és községekbe. A gyűjtött anyagokat nem csupán dokumentálták, hanem a szakkör gyakorlati alkalmain dolgozták fel, így a kutatómunka és az alkotás folyamata szorosan összekapcsolódott. A szakkör emellett együttműködött a Magyarszombatfai Kerámiagyárral is: a szakkör vezetői és tagjai munkaidőn túl díszítőtanfolyamokat tartottak a gyár fiatal munkásainak, ahol a helyi fazekasság hagyományos motívumkincsét adták tovább.41

3. 1960-AS ÉVEK

Az 1956-os forradalmat követően a népművészet intézményes keretei fokozatos átalakuláson mentek keresztül. A korábbi, közvetlen ideológiai irányítás helyét egy árnyaltabb, szakmailag tagoltabb működés vette át. Az 1960-as évekre olyan hálózatos rendszer jött létre, amelyben a megyei művelődési központok mindegyikében dolgozott legalább egy, a népi iparművészethez vagy a népműveléshez kötődő szakember, akinek feladata a helyi tárgyalkotók szakmai összefogása volt. Ez a struktúra lehetővé tette, hogy a népi iparművészet ne kizárólag központilag irányított tevékenységként működjön, hanem regionális szinten, a lokális hagyományokra építő gyakorlatként érvényesüljön.42

A szakmai szervezőmunkában meghatározó szerepet töltött be Borbély Jolán, aki a Népművelési Intézet munkatársaként országos léptékű tanfolyamokat szervezett a vidéki népművészeti szakkörök vezetői számára, szoros együttműködésben a megyei intézményekkel. Ezek a képzések tudatosan törekedtek arra is, hogy a meglévő hagyományanyag mellett kevésbé ismert, korábban háttérbe szorult tájegységek tárgyi kultúráját is bevonják a szakmai diskurzusba. Ennek eredményeként kerültek előtérbe többek között az erdélyi és felvidéki díszítőművészeti hagyományok, a rábaközi kazettás szerkezetű hímzések, a dél-alföldi hímzés, valamint az úrihímzés is.43

A szakmai utánpótlás biztosítása érdekében Borbély Jolán aktívan részt vett a népművészek és a népi iparművészek számára meghirdetett pályázati rendszerek kialakításában, valamint az Élő Népművészet – Országos Népművészeti Kiállítás elindításában.44 Az első Élő Népművészet kiállítást 1973-ban rendezték meg Nyíregyházán.45 Ennek jelentősége, hogy míg a HISZÖV és a NIT elsősorban az árutermelésben érdekelt alkotók számára szervezett szakági pályázatokat, addig a Népművelési Intézet által meghirdetett felhívások egyéni alkotók és amatőrök számára is nyitottak voltak, jelentősen kiszélesítve a részvételi lehetőségeket.46 A mára hatvanéves jubileumukat ünneplő, HISZÖV és a NIT által elindított országos szakági pályázatok közé tartozik az 1963-ban Mezőkövesden Kis Jankó Bori emlékére meghirdetett országos hímzőpályázat, az 1966-ban Siklóson indított Gerencsér Sebestyén országos fazekaspályázat, 1967-től Szekszárdon az országos szőttespályázat, valamint az id. Kapoli Antal pásztorfaragó emlékére Balatonlellén 1957 óta meghirdetett országos faragópályázat.47

A felsőrajki díszítőművészeti szakkör, szakkörvezető: Gerencsér Lászlóné, 1965. Fotó: ismeretlen.

Az évente több alkalommal megrendezett minősítésre benyújtott munkákat 1967-ig a NIT lektorátusa rangsorolás nélkül fogadta el, a kiemelkedő alkotások készítői alkotói díjban részesültek. 1967-től a tárgyakat három kategóriába sorolták: egyedi termék, szériatermelésre alkalmas tárgy, valamint alkotói díj nélküli termék; amennyiben egy alkotás egyik kategóriába sem volt besorolható, mestermunkaként minősítették. 1969-től a szerzői jogi szabályozás az iparművészeti tárgyakkal analóg módon jogi védelmet biztosított a zsűrizett népi iparművészeti alkotások számára. Ezzel párhuzamosan a hatvanas évek közepétől változás következett be a minősítés gyakorlatában is: míg korábban a tárgyak a háziipari szövetkezetek neve alatt kerültek elbírálásra, ettől az időszaktól kezdve a tervezők és alkotók személye is láthatóvá vált, mivel a zsűrizés már név szerint történt. A hetvenes évek végén a korábbi minősítési rendszer helyébe az A, B és C kategóriák léptek, amelyek egyértelműbb szakmai differenciálást tettek lehetővé. Az „A” kategóriába azok az alkotások tartoztak, amelyek magas színvonalon vitték tovább a népművészet és a népi iparművészet esztétikai és funkcionális sajátosságait. A „B” kategória azokat a tárgyakat foglalta magába, amelyek e követelményeknek jó színvonalon feleltek meg, míg a „C” kategóriába elsősorban a sorozatgyártásra szánt termékek kerültek.48

A fiatal alkotói generáció intézményes megszólítása új irányt vett 1969-ben, amikor a Művelődésügyi Minisztérium a Népművelési Intézettel, a Népi Iparművészeti Tanáccsal és a KISZ49 Központi Bizottságával közösen meghirdette a Népművészet Ifjú Mestere pályázatot. A díjazottak tíznapos alkotótáborokban vehettek részt, amelyeket a Népművelési Intézet szervezett, elsőként Tolna megyében Fadd-Domboriban. Már ezekben a korai táborokban is megjelent az igény a KISZ-től való nagyobb szakmai önállóságra, mivel az ifjúsági szervezet bizalmatlanul viszonyult minden alulról szerveződő kezdeményezéshez, és fokozott figyelemmel kísérte a fiatalok tevékenységét.50

4. 1970-ES ÉVEK

4.1. Fiatalok Népművészeti Stúdiója

A fadd-dombori alkotótáborok közösségi tapasztalatai nyomán fogalmazódott meg az a gondolat, hogy az alkalmi találkozások helyett rendszeres, év közbeni szakmai együttlétekre lenne szükség. Ebből az igényből jött létre a Fiatalok Népművészeti Stúdiója (FNS) Zelnik József, Bánszky Pál és Borbély Jolán támogatásával.51 Az intézményes megalakulásra 1973. május 20-án került sor, a Népművelési Intézet felügyelete alatt, a kézművesség és a népi iparművészet irányából kibontakozó revival-jelenség egyik példájaként.52 A fiatalok 1971-ben keresték föl idősebb Csoóri Sándort, hogy szeretnék létrehozni a Fiatalok Népművészeti Stúdióját.53 A Stúdió tagságát kezdetben a Népművészet Ifjú Mestere pályázat résztvevői alkották, akik a népművészet fogalmát a népi kultúrához való tudatos alkotói kötődésként értelmezték.54 A Stúdió legismertebb tagjai közé tartozott: Zelnik József (titkár), Csoóri Sándor, Bodor Ferenc, Bánszky Pál, Makovecz Imre, Csete György, Nagy László, Nagy Mária, Vidák István, Borbély Jolán, Beszprémy Katalin, Landgráf Katalin, Takács Zoltán, Vajda László, Galánfi András, Andrásfalvy Bertalan, Molnár Imre, Kun Éva, Probstner János, Székely Éva, Nagy Kristóf, Samu Géza, Csete Ildikó.55 A Stúdió tagjai magukat a nomád nemzedék önelnevezéssel aposztrofálták.56 Programjuk négy alapelvre épült: a használhatóságra, a formatisztaságra, az anyagszerűségre, valamint a táji és kulturális kötődésre. Ezzel párhuzamosan határozottan elutasították a bazárjellegű tárgyakat, a vitrintárgyként kezelt alkotásokat és a funkciójukat vesztett, túldíszített formákat.57

A népi kultúra újjáélesztésének tendenciái közül az egyik volt a nomád nemzedék által képviselt irány, ez szorosan összekapcsolódott a táncházmozgalommal, amely már az autentikus néptánc, a népdalok és a hangszeres népzene újrafelfedezésére összpontosított. A mozgalom illeszkedett azokhoz a nyugati áramlatokhoz, amelyek a hippimozgalmakhoz hasonló ökoirányzatokat képviseltek,58 másik oldalról pedig kapcsolódott a keleti-európai tendenciákhoz is, amelyekben különböző társadalmi csoportok a folklórt saját alternatív kulturális tereinek kialakításához használták fel.59 Klaniczay Gábor a hazai korszak ellenkulturális mozgalmait sorra véve a következőként jellemzi a „népi kultúra” 20. századi különböző célú felhasználását:

„A húszas-harmincas években folyt a legjelentősebb gyűjtőtevékenység a hagyományos paraszti kultúra még élő kultúrformáinak körében, de a néprajzi és népzenei kutatások pontosodó kutatásai mellett ez a kor hozta el a népi kultúra legszélsőségesebb (jobboldali és baloldali) politikai-ideológiai kihasználását is. Az egyik oldalon a nemzeti és a faji gondolatokkal kapcsolódott össze egyértelműen a népiség, a másik oldalon pedig egyféle szocialista népfogalomba olvadt bele. Mindettől különbözik az a népi kultúra fogalom, amely a hatvanas-hetvenes években lett közkeletű.”60

A Stúdió keretei között a hagyományőrzés nem egyszerű másolást jelentett, hanem tudatos formatervezési folyamatként valósult meg annak érdekében, hogy az elkészült tárgyak kortárs használati tárgyként is értelmezhetők legyenek. Mivel ennek a szemléletnek Magyarországon nem volt közvetlen előzménye, az alkotók számára ez kísérletező, új irányt jelentett: inspirációként elsősorban skandináv példák szolgáltak.61 A hazai gondolkodásban mindehhez kapcsolódott Kodály Zoltán és Bartók Béla munkássága, különösen Bartók azon iránymutatása, amely a megismerés három szintjét különböztette meg: az eredeti népművészeti tárgyak tanulmányozását, azok hű másolatának elkészítését, majd erre építve a kortárs igényekhez igazodó átdolgozást, illetve egy olyan alkotói magatartást, amely nem a reprodukcióra, hanem a formatisztaság közösségi érvényű továbbgondolására törekszik.62 Beszprémy Katalin az új szemlélet és alkotás folyamatára így emlékszik vissza:

„E helyett a skandináv dizájn és az archaikus kultúrák találkozása eredményeként olyan stílusáramlatot próbáltunk (ki-ki a saját műfajában) megteremteni és követni, mely a díszítmény elé helyezi a formát, az anyag szépségét, és a funkciót. Így születtek agyonfaragott dobozok és bonbonierek helyett kéregedények, gyerekjátékok, színes kalocsai és matyó hímzések ellenében erdélyi varrottasok, a kerámia területén a dísztányérokkal, vázákkal szemben az étkészletek, melyek dísztelenek voltak, csupán formájukban őrizték a hagyományos fazekaskultúrát.”63

Ezt a folyamatot 1972-ben karolta föl intézményesen a Népművelési Intézet, amely stúdió jellegű vitára és továbbképzésre alkalmas foglalkozásokat hozott létre. A rendszeres, vasárnap délelőttönként zajló összejövetelek egyszerre szolgálták az általános művészeti és történelmi kérdések megvitatását, valamint a konkrét néprajzi, iparművészeti és művészettörténeti ismeretek elmélyítését. Az előadásokat kötetlen szakmai beszélgetések kísérték, a nap ritmusát pedig népdalok tanítása keretezte.64 A stúdió első összejöveteleit a Népművelési Intézet klubhelyiségében tartották a Corvin téri épületben. Zelnik József beszámolója szerint az első alkalomra 1972. október 29-én, vasárnap reggel került sor. Az eseményt Budai Ilona nyitotta meg, aki egy Kallós Zoltán által gyűjtött dallal köszöntötte az összegyűlt mintegy száz művészt. A klubhelyiségben fiatal népművészek – fafaragók, hímzők, szövők, énekesek – tervezők, néprajzkutatók és a „népi kultúra” lelkes érdeklődői gyűltek össze.65

Ennek hátterében egyrészt az állt, hogy 1972-ben Vitányi Iván került a Népművelési Intézet élére, aki a fennálló bürokratikus működési rend fenntartása mellett nyitott maradt az alulról szerveződő szakmai kezdeményezések támogatására is. Igazgatói gyakorlata – saját megfogalmazása szerint is – a Kádár-korszak kulturális mozgásterében értelmezhető, amelyet Aczél György „támogatott–tűrt–tiltott” hármas rendszere jelölt ki.66 Ebben a közegben kapott intézményes hátteret a Fiatalok Népművészeti Stúdiója és a táncházmozgalom is, amelynek működését Vitányi több esetben a hivatalos szabályozáson túlmutató módon segítette. Igazgatása során mindvégig olyan szemléletet képviselt, amely nyitottan viszonyult a hetvenes-nyolcvanas években kibontakozó művészeti mozgalmakhoz, és intézményi keretek között is teret biztosított ezek kísérletező, progresszív törekvéseinek.67

Az alkotás egyik közösségi szimbolikus tere lett a tokaji alkotóház, ahol 1975-től tartották a táborokat Makovecz Imre közreműködésével.68 Az Országos Közművelődési Tanács támogatásával indult el a tokaji alkotóházhoz kapcsolódó kísérlet, amely tudatosan szakított a korábbi egyéni alkotói gyakorlattal. A Tokaji Művésztelepen mintegy negyven szakkörvezető tanár, ötven fiatal népművész és körülbelül száznegyven amatőr képzőművész vett részt egy kéthetes közösségi célra szervezett alkotómunkában.69 A program célja a Népművelési Intézet tokaji alkotóházának berendezési tárgyainak elkészítése volt a KISZ támogatásával, szakmánként szervezett munkamegosztásban.70 A későbbi táborokban is csoportosan dolgoztak: beton helyett fából és vesszőből készítettek játszótereket. Tokaj mintájára az országban máshol is létrehoztak alkotóházakat: Gébárton, Tiszavárkonyon, Magyarlukafán és Jakabszálláson.71

A Kassák Klub nyári tábora, Héra Éva egy molnárral beszélget, Zirc, 1976. Fotó: Szabó József, forrás: Hagyományok Háza, Folklór Archívum, Táncház Archívum.

4.2. Szakkörvezetői képzések

A hetvenes évektől a népi kézműves tudásátadás egyre differenciáltabb, intézményesített formákban szerveződött meg. Ekkor indult el a szövés oktatása és az ehhez kapcsolódó oktatóképzés, amelynek kereteit az úgynevezett A, B és C kategóriás szakkörök rendszere határozta meg.72 A „C” kategóriás képzések a szövőkereten készített csíkos gyapjúszövésekre és a rongyszövésre koncentráltak, míg a „B” kategória már összetettebb mintakincsek – elsősorban az erdélyi festékes szőnyegek – felújítását és továbbadását tűzte ki célul. Az „A” kategóriát pedig a vászonszövés oktatása jelentette. Az első szervezett szövőtanfolyamok a Budapesti Művelődési Központban indultak el, és mintául szolgáltak a későbbi képzések számára. A textiles tanfolyamok sikeressége ösztönzőleg hatott más szakágak intézményesülésére is: a hetvenes években megkezdődött a fafaragók képzése, amely szorosan kapcsolódott a Fiatalok Népművészeti Stúdiója köré szerveződő szakmai műhelyekhez. Ezzel párhuzamosan a Népművelési Intézet kidolgozta a „C” kategóriás követelményrendszert a kosárfonás, a bőrművesség és a fazekasság területére is, egységesítve a szakköri képzés feltételeit.73

A Népművelési Intézet mindezzel egy felmenő rendszerű képzési struktúrát alakított ki. A képzés első évében a képző-, az ipar-, a népművészet és a népi iparművészet alapfogalmainak megismerése állt a középpontban, a második év tananyaga a magyarországi népművészet áttekintésére irányult, míg a harmadik évben a környező államok népművészetével ismerkedtek meg a résztvevők. Az elméleti képzést olyan meghatározó szakemberek biztosították, mint Fél Edit, Kresz Mária, Hofer Tamás, Domanovszky György és Kaposi Edit, míg a művészeti ismereteket Halász László, Németh István, Herman István, Bakay Erzsébet és Kocogh Ákos közvetítették. A gyakorlati oktatást Varga Marianna, Takács Sándorné és Hegedűs Margit vezették.74

Ez a képzési rend tette lehetővé, hogy 1961-től szervezett formában lehessen A, B és C kategóriás szakkörvezetői végzettséget szerezni, amelyet 1976-tól már rendelet is szabályozott.75 A „C” kategóriás, alapfokú tanfolyamokat a megyei művelődési központok szervezték, és községi csoportok vezetésére jogosítottak fel; ebben a kategóriában vizsgáztak a legtöbben. A „B” kategóriás, középfokú képzést a Népművelési Intézet irányította, amely városi vagy járási továbbképzések tartását tette lehetővé. Az „A” kategóriával rendelkezők már megyei szintű népművészeti szakkörvezetői tanfolyamokat vezethettek, illetve népművészeti szakreferensi feladatokat láttak el. Ugyanezt megtehették azok az alkotók is, akik Népi Iparművész címmel rendelkeztek. Ehhez a legmagasabb fokozathoz kapcsolódtak az 1969-től a Népművelési Intézet balatonalmádi továbbképzőházában megszervezett országos nyári továbbképzési táborok is.76

A szakkörvezetői továbbképzések szükségességét több egymással összefüggő tényező indokolta. 1945 előtt a kézimunka-oktatás szakmai utánpótlása intézményesen biztosított volt: kézimunkatanári oklevelet lehetett szerezni a tanítóképzőkben és a nőipariskolákban, a tanárképzés keretében, valamint a Képzőművészeti Főiskola rajztanári szakán. Ezek a képzési útvonalak azonban 1945 után fokozatosan megszűntek, miközben a népművészeti és kézműves tudás iránti igény nőtt. Ebben a helyzetben vált meghatározóvá Varga Marianna szerepe, aki 1951 és 1971 között a Népművészeti Tanács tagjaként a Népművelési Intézetet képviselte, és következetesen szorgalmazta a szakkörvezetők rendszeres továbbképzését. Egy országos felmérés ugyanis arra mutatott rá, hogy a szakkörvezetők jelentős része pedagógus- vagy nőipariskolai végzettséggel rendelkezett, ugyanakkor nem elhanyagolható számban voltak olyanok is, akik mindössze hat-nyolc osztályos általános iskolai végzettséggel látták el ezt a feladatot. A továbbképzések így nemcsak szakmai színvonalemelést szolgáltak, hanem kiegyenlítették a heterogén képzettségi háttérből fakadó különbségeket.77

Mivel a szakkörvezetők jelentős része pedagógus volt, így a szakköri munka és a játszóházi gyakorlat szorosan összekapcsolódott, és közvetlen előzményét jelentette az első, intézményes keretek között működő játszóházaknak. Az Ágazati Szakmunkásképzési Jegyzék (ÁSZJ) is tartalmazta azokat a népi kézműves szakmákat, amelyek országos képzőhely-hálózattal rendelkeztek – például a mezőtúri fazekasság –, és elsősorban a háziipari szövetkezetek termelési igényeit szolgálták ki. A rendszer azonban ellentmondásokat is hordozott: miközben egy háziipari dolgozó hivatalosan bejegyeztethette a szakmáját, addig egy magasabb szintű, „B” kategóriás szakkörvezető erre nem volt jogosult.78

Ugyanezekben az években erősödött meg a játszóházi tevékenység is, amelynek közvetlen előzményeit az FNS pedagógiai és alkotói kísérletei adták. A játékpályázatok, a csillebérci és zánkai úttörőtáborok foglalkozásai, valamint a MOM (Magyar Optikai Művek) Kulturális Központban működő játszóházak mind hozzájárultak ahhoz, hogy a kézműves tudás gyermekkori közvetítésének új formái alakuljanak ki. E folyamat fontos állomása volt az Országos Népművészeti Kiállítás Budapestre hozatala is, amely a Munkásmozgalmi Múzeumban kapott helyet, és szélesebb közönség számára tette láthatóvá a tárgyalkotó népművészet eredményeit.79

1974-ben Varga Marianna útjára indította a NIT, a HISZÖV és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) támogatásával a népművészeti szabadegyetemet, amelyet Népművészeti Akadémiának neveztek el. A széles közönséget célzó kezdeményezés mögött az a felismerés állt, hogy az újabb generációk – amelyek már nem a második világháború előtti hagyományosabb közegben szocializálódtak – gyakran nem rendelkeztek megfelelő néprajzi, technikai és formai tudással. A szabadegyetem havonta ismétlődő előadásainak a Kossuth Klub biztosított helyszínt. Az előadásokat bedolgozók és háziiparosok számára tartották meg, az elhangzott anyagot pedig négy kötetben adták közre. Az előadók között voltak többek között: Balassa Iván, László Gyula, Csilléry Klára, Ortutay Gyula, Manga János, Kresz Mária, Hofer Tamás, Andrásfalvy Bertalan, Bakó Ferenc, Varga Marianna, Gáborján Alice, Györgyi Erzsébet, Dömötör Tekla, Martin György stb.80

II. Élő Népművészet kiállítás, 1974. Fotó: Borbély Jolán. Forrás: Hagyományok Háza, Népi Kézműves és Népi Iparművészeti Szakcsoport gyűjteménye.

4.3. Az etyeki szövőműhely példája

Az intézményesült szakköri rendszer nemcsak felülről szervezett oktatási formákat hozott létre, hanem teret biztosított az alulról induló közösségi kezdeményezések kibontakozásának is. Ennek egyik kiemelkedő példája az etyeki szövőműhely létrejötte, amely a hetvenes évek közepére tehető, és szorosan kapcsolódott ahhoz a kézműves gyakorlathoz, amely a fonás, a szövés és a tárgyi emlékek mintakincsének együttes alkalmazásában öltött testet. A műhely szakmai irányítását Csókos Varga Györgyi látta el, aki ennélfogva meghatározó szerepet játszott annak szemléleti és gyakorlati kereteinek kialakításában. A műhely működésének egyik sajátos vonása volt, hogy az Erdélyből áttelepült székely családok – elsősorban a Gyergyói-medencéből, Ditróról, Remetéről és Szárhegyről érkezők – tárgyi kultúrájuk mellett mesterségbeli tudásukat is magukkal hozták. A szerszámok, szövőeszközök és kelengyék jelenléte teremtette meg a közvetlen kapcsolatot a használati és a készítési hagyományokkal.

A szövőműhely intézményes kereteinek kialakítása tanácsi támogatással, valamint a Népművelési Intézet szakmai közreműködésével valósult meg. A folyamatba bekapcsolódott az Országos Közművelődési Tanács 1976 és 1978 között zajló kísérleti programja is, amely lehetőséget teremtett a műhely működésének megalapozására. A szövőház berendezéséhez paraszti használatú, gyűjtött szövőszékeket alkalmaztak, amelyek helyreállításában helyi faragó családok vállaltak szerepet, biztosítva az eszközök működőképességét és hosszú távú használhatóságát. A szövőszerszámok beüzemelésében és a munkafolyamatok elindításában idősebb asszonyok is közreműködtek.81

Az etyeki szövőműhely a hetvenes évek második felében létrejövő, különleges kisugárzású közösségi műhelyek sorába illeszkedett. A Velemi Stúdióval és a magyarlukafai alkotóteleppel együtt olyan kísérleti terepet jelentett, amely később számos további kezdeményezés számára szolgált mintául, és hozzájárult a népi kézműves mozgalom megújulásához.82

A műhelyben zajló kísérletek hatása hosszabb távon is meghatározónak bizonyult. Bár a kísérleti források a nyolcvanas évek közepére megszűntek, az itt felhalmozott tudás szervesen beépült a későbbi képzési rendszerekbe. A játszóházi tananyagban megjelent a műhely szemléletmódja: a fonások különféle típusainak oktatása, a madzagszövés, a karmantyúbabák használata, a nomád szövés és a fonaljátékok gyakorlata, míg a szövő szakképzésben hangsúlyossá vált a festőnövények alkalmazása, a kézi fonás és a különféle szövőszékek használata.

Az etyeki műhely számos olyan alkotót indított el pályáján, akik később a népművészet meghatározó alakjaivá váltak. Itt tanult többek között Galánfiné Schmidt Teréz is, aki a Népművészet Ifjú Mestereként kezdett szövést oktatni a Nádudvari Népi Kézműves Szakiskolában annak megalakulásakor, 1992-ben. Oktatói munkája nyomán generációk nőttek fel, szakmai életútját pedig 2016-ban a Népművészet Mestere címmel ismerték el.

5. 1980-AS ÉVEK

Az 1980-as évek folyamatai szorosan kapcsolódtak az 1970-es években elindult intézményesülési törekvésekhez, amelyek a népművészet szakmai kereteinek megerősítését célozták. A törekvések hátterében már a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején lezajló társadalmi és kulturális átalakulások álltak: a fiatal generációk megjelenése, az új zenei és öltözködési minták – beatzenei mozgalmak hatására –, valamint a népművészet – különösen az erdélyi hagyományok – felfedezése alapvetően formálta a hagyományhoz való viszonyt.83

A korábbi évtizedekben kialakult minősítőrendszer ekkor nyerte el első átfogó, írásban is rögzített szempontrendszerét. 1985-ben készült el az a kidolgozott értékelési struktúra, amely egységesebb szakmai elvek mentén kezdte el kezelni a népi iparművészeti alkotások sokféleségét.84 A közművelődés területén a Budapesti Művelődési Központ adott teret annak a képzési kezdeményezésnek, amely Petrás Anna vezetésével, a Népművelési Intézet támogatásával indult el, és amely egy kísérlet volt a kézműves oktatási forma kialakításához.85 Ennek részeként alapozó jellegű képzések szerveződtek, ahol a mesterségek elsajátítása játszóházi formában, élményalapú tanulás keretében zajlott. Az alapozó képzésre olyan szakmák oktatása épült, mint a hímzés, a szövés, a kosárfonás, a fazekasság, a csipkekészítés, a szíjgyártás, a nyergesség és a textilfestés.86

Kallós Zoltán, Borbély Jolán, Halmos Béla, 1980-as évek második fele. Fotó: ismeretlen, forrás: Hagyományok Háza, Folklór Archívum, Kallós Zoltán fotógyűjtemény.

A Népművelési Intézet képzéseinek keretei között folyó felnőttképzésekhez szorosan kapcsolódtak az Intézet balatonalmádi továbbképzési házában87 tartott nyári táborai is. Ezeket Varga Marianna indította el, így például 1980 nyarán három tematikus tábort rendeztek: szövő-, hímző- és gyerekjátszó tábort. A közel hatvan résztvevőt – köztük határon túli magyarokat is – fogadó szövőtábor szakmai vezetését Borbély Jolán látta el, aki a gyakorlati kézműves oktatást tágabb műveltségi kontextusba ágyazta. A szövés tanítása szervesen kapcsolódott a néptánc, a népzene, valamint a művészettörténeti és néprajzi ismeretek átadásához, tudományos munkatársak közreműködésével, hasonlóképp a korábbi nyári tábori gyakorlathoz. A tábor nyitott jellege lehetővé tette, hogy a helyi lakosság és az üdülők nyilvános foglalkozásokon és bemutatókon ismerkedjenek meg a területtel.88

1986-ban intézményi átszervezés keretében egyesítették a Művelődéskutató Intézetet és a Népművelési Intézetet, amelynek eredményeként létrejött az Országos Közművelődési Központ. Az új intézmény élére továbbra is Vitányi Ivánt nevezték ki főigazgatónak.89 A szervezet két szakmai egységre tagolódott: a módszertani feladatokat ellátó alintézetet Benkő Éva irányította, míg a kutatási tevékenységet folytató Művelődéskutató Intézet vezetését Hidy Péter látta el.90

1981-ben megalakult a kecskeméti Kerámia Stúdió és a Szórakaténusz Játékmúzeum, utóbbi bemutatóteret biztosított a Fiatalok Népművészeti Stúdiója alkotói számára is.91 Bár maga a Stúdió az évtized során feloszlott, szemléleti öröksége tovább élt a szakmai közegben. Erről Tarján Gábor a következőképpen értekezik:

„A kézművesség oktatásbeli felhasználása talán a mozgalom legnagyobb eredménye. Napjainkban nehezen találhatunk olyan általános iskolát, ahol ne foglalkoznának szövéssel, nemezeléssel, agyagozással, csuhéfonással, bőrözéssel vagy más népi mesterséggel az oktatás keretén belül. Álljunk meg egy pillanatra a nemezelésnél. Ez a mesterség az élő hagyományból már régen kiveszett, a mozgalomban részt vevő fiatalok fedezték fel újra, tanulmányozták eredeti formáit – valóban nomád módon – Törökországtól Mongóliáig, hogy aztán Kecskeméten, a Szórakaténusz Játékműhely és Múzeumban létrehozzák a nemezelés európai központját, és lehetőséget adjanak a továbbadásra, a tapasztalatcserére.”92

Ebben az időszakban a szakmai közéletében meghatározó szerepet töltött be Borbély Jolán, aki 1982-ben a Népművészeti Egyesületek Szövetségének egyik alapítótagjaként, majd alelnökeként hosszú időn át formálta az intézményes kereteket.93 A korábbi évtizedek tapasztalataira építve 1982-ben létrejött a Népművészeti Egyesületek Szövetsége (NESZ), amely a mai napig a népművészettel és kézművességgel foglalkozó országos és határon túli népművészeti egyesületek együttműködését segíti. Létrejöttének célja nem csupán az érdekképviselet volt, hanem az információáramlás, a tapasztalatcsere és a szakmai szempontok egységesítése is. Hálózata lehetőséget teremt arra, hogy a különböző mesterségek művelői, oktatói és szervezői egymás munkájára reflektálva működjenek.94 A Szövetség tevékenysége a megőrzésre és továbbadására irányul: képzések, szakmai táborok, kiállítások és konferenciák szervezésével, az országos pályázatok kiírásával, továbbképzések lebonyolításával és az alkotók piacra segítésével járul hozzá érvényesülésükhöz. Működése kiemelt eseménye a Mesterségek Ünnepe, amely egyszerre biztosít bemutatkozási és értékesítési lehetőséget a népművészeti egyesületek népi iparművészei számára.95

6. 1990-ES ÉVEK

Új intézmények, átalakulások

A rendszerváltozást követő években a kulturális és közművelődési intézményrendszert érintő átalakulási folyamatok indultak el.

Ennek egyik eredménye az önálló egyesületeként létrejött Magyar Művészeti Akadémia, amely az irodalom, a zene, a képző-, az ipar- és a tervezőművészet, az építészet, a fotó-, a film, az előadó- és a népművészet területét felölelő művészeti spektrumon határozta meg működését; elnökévé Makovecz Imre építészt nevezték ki.96 Emellett az 1987-ben összevont intézmény, az Országos Közművelődési Központ szervezeti kereteit is ismét átalakították:

„A Művelődési és Közoktatási Minisztérium rendelete értelmében 1992. januárjában megalakul a Magyar Művelődési Intézet. Az alapító okirat a hagyományápolást, a nemzeti értékek előtérbe helyezését, a közösségfejlesztés segítését hangsúlyozza, de tartalmazza a felnőttoktatással kapcsolatos feladatok módszertani segítését is. Megalakul az intézetben a Nemzetiségi Osztály, melynek feladata a hazánkban élő nemzetiségek közművelődésének segítése. Az intézet vállalja a határon túli magyarság közművelődésének támogatását is. Az alapító rendelet az intézet feladatává teszi a volt Népi Iparművészeti Tanács hatósági jellegű feladatait is. Ezzel együtt az intézet átveszi a NIT dolgozóit, örökli helyiségét, eszközeit és az értékes gyűjteménnyel rendelkező szakmúzeumot. Az intézet igazgatója: Halász Péter (1992–1995).”97

Egy évvel később, 1993-ban az OKJ-rendszer felnőttképzést átalakító jogszabályának hatására megszűntek a korábbi A-B-C kategóriás képzési formák, és helyüket az alap-, közép- és felsőfokú szakképzés váltotta fel.98 Ez a változás a népi kézművesség oktatásában új helyzetet teremtett: megjelentek az első, iskolarendszerű keretek között működő, népi kézművességet oktató szakiskolák. Az első ilyen intézmény a Budapesti Művelődési Központban jött létre Kövessy Erzsébet kezdeményezésére, kifejezetten hátrányos helyzetű fiatalok számára. A következő években több vidéki városban is elindult hasonló képzés, így Bonyhádon, Debrecenben, Nádudvaron, Békéscsabán, Pécsett, Hatvanban, Miskolcon, Zalaegerszegen és Gyulán.99 Az oktatók elsősorban Népművészet Mesterei és Ifjú Mesterei, Népi Iparművészek, szakkörvezetői engedéllyel rendelkező szakemberek, valamint iparosok és iparművészek voltak.100

A törvénymódosítás ellenére a korábban létrejött szakkörök nem szűntek meg a képzési struktúra átalakulásával, hanem tovább éltek, és kifutásuk ma is jól nyomon követhető a vidéki művelődési központok gyakorlatában. Emellett a Magyar Művelődési Intézet továbbra is fontos szerepet játszott a szakmai utánpótlásban: többek között népi játék és kismesterség oktatója, néptáncoktató, bábos és táncházvezető képzéseket működtetett. A képzések hosszú időn át döntően Budapestre koncentrálódtak, azonban az 1993-ban kidolgozott, a népi játszóházvezetői szakképesítéshez (sic!) kapcsolódó követelményrendszer elfogadása lehetővé tette, hogy ezek a képzések később vidéki helyszíneken is elinduljanak.101

7. 2000 UTÁN

7.1. A Hagyományok Háza megalakulása és működése

A Hagyományok Háza a Kárpát-medence néphagyományának ápolására és továbbéltetésére létrehozott, közvetítő szerepet betöltő nemzeti intézményként 2001. január 1-jén kezdte meg működését a Corvin tér 8. szám alatt, a Budai Vigadó épületében, amely korábban a Magyar Művelődési Intézet székhelyeként funkcionált.102 A Magyar Művelődési Intézet igazgatói posztjáról 1995-ben Halász Péter mondott le, őt ezt követően Földiák András, majd Beke Pál és Borbáth Éva követte a vezetésben. Halász Péter az Intézet fennállásának hatvanadik évfordulóján visszatekintve a szervezeti átalakulás egyik lényeges következményeként értékelte, hogy a népművészettel foglalkozó területek a Hagyományok Házához kerültek, ami egyértelműbbé és koncentráltabbá tette az Intézet szakmai profilját. A funkcióváltást követően az Intézet elsősorban a társadalmasítás és az integráló szerep erősítésére helyezte a hangsúlyt, és e keretek között folytatta közművelődési és közösségi művelődési tevékenységét.103

A Hagyományok Háza alapítására a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere, Rockenbauer Zoltán döntése nyomán került sor, egy olyan koncepció alapján, amelyet Kelemen László miniszteri biztos, Sebő Ferenc, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti igazgatója, Pávai István népzenekutató és Héra Éva, a Magyar Művelődési Intézet Népművészeti Főosztályának vezetője dolgozott ki. Az intézmény létrehozását széles körű szakmai és civil egyeztetés előzte meg, amelynek eredményeként az Alapító Okiratban is rögzítették a Hagyományok Háza közvetítő szerepét az államigazgatás és a civil népművészeti mozgalmak között.104 Jogfolytonosságát tekintve a Magyar Állami Népi Együttes a Hagyományok Háza jogelődjének, a Magyar Művelődési Intézet Népművészeti Osztálya pedig a Népművelési Intézet jogutódjának tekinthető.105

Az intézmény élén 2001 és 2021 között Kelemen László állt, vezetését 2021-től Both Miklós vette át. A szervezeti és szakmai struktúra az évek során fokozatosan bővült: 2004-ben megalakult a Népi Iparművészeti Tanácsadó Testület, és ezzel párhuzamosan létrejött a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum is, 2016-ban pedig a Hagyományok Háza kiemelt nemzeti intézményi státuszt kapott. A következő évben elindult a megyei és határon túli hálózat kiépítése, amely a módszertani és szakmai jelenlét térbeli kiterjesztését szolgálta.

A 2002-től a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyén belül működő Népi Iparművészeti Osztály (NIO) a kézműves alkotókhoz fűződő közvetlen kapcsolattartás révén látta el feladatait. Tevékenységének középpontjában a kézműves tárgyak minősítése, a népi iparművész cím adományozása, az országos pályázatok kiírása és elbírálása, valamint a pályamunkákból rendezett kiállítások szervezése állt. E funkciók előzménye az 1953-ban létrejött Népi Iparművészeti Tanács, amely 1992-ig működött; feladatait ezt követően a Magyar Művelődési Intézet Népi Iparművészeti Titkársága vette át, majd 2004. szeptember 1-jétől a Hagyományok Háza Módszertani Műhelyének Népi Iparművészeti Osztálya folytatta. A közművelődési tevékenység és a képzések szervezése pedig a műhely Kézműves Osztályának (KO) feladataihoz tartozott.106

A Magyar Népi Iparművészeti Múzeum gyűjteményének kezelése 2015-ig szintén a NIO-hoz tartozott, ezt követően azonban önálló szervezeti egységgé alakult, saját kiállítótérrel és gyűjteményi raktárral a Fő utca 6. szám alatt. A Múzeum tevékenysége bővült a Nyitott Műhellyel, melynek célja múzeumpedagógiai foglalkozások, nyitott kézműves foglalkozások tartása volt. A Nyitott Műhely funkciója volt többek között, hogy szakmaközi kapcsolódásokra adjon lehetőséget az alkotóknak.

A népi iparművész cím odaítélését ma is a szakmai testület végzi – a Népi Iparművészeti Tanácsadó Testület (NITT) –, amelynek vezetője a mindenkori főigazgató.107 A NIO és KO feladatait – pályázatok, képzések, NITT, minősítés – a Hagyományok Háza szervezeti átalakulása után 2023. január 1-től a Népi Kézművesség és Népi Iparművészeti Szakcsoport vette át.108

7.2. A népi iparművészeti alkotások minősítése

A 2004-es jogszabályi109 és intézményi átrendeződést követően 2006-ban a NIO megújította a zsűri szempontrendszerét, amely már az átalakult feladatkörhöz és a korszerűsödő zsűrizési gyakorlathoz igazodott. Ezek a változtatások megalapozták a későbbi, 2013-as szempontrendszer tartalmilag is jelentős szemléleti megújulásait is. A szemléleti megújítás kezdeményezői voltak Csupor István – a NITT akkori elnöke – és Beszprémy Katalin. A kezdeményezés egyik alapvető célkitűzése az volt, hogy azok a tárgyalkotó területek, amelyek korábban nem tartoztak a népi iparművészeti minősítés körébe – például a nemezelés vagy a tűzzománc –, és ezért az iparművészeti zsűrizés rendszerében kerültek elbírálásra, az új minősítési struktúrában önálló, adekvát helyet kapjanak. Kovács Judit, az Osztály vezetője a folyamatról a következőket írja bevezetőjében:

„Ez alatt az időszak alatt [2004. szeptember 1-je óta] korszerűsödött a zsűrizés menete, számítógépre kerültek az adatok, és digitális kép készült az alkotásokról. Ebből a dokumentált anyagból – különböző szempontok szerint könnyen lehet keresni […] egyes alkotások zsűrijegyzőkönyvét – mert például elveszett –, vagy szemügyre venni tárgyfotókat összehasonlítás céljából. […] Ezzel egyidőben megalakítottuk a különböző szakágak bírálóbizottságait is, bővült a zsűrizésben résztvevők köre, s az elméleti szakemberek mellett kiváló alkotók is helyet kaptak. Összehívtuk a szakágak képviselőit, és felkértük, hogy közösen gondolkodva hozzák létre szakterületük zsűrizési szempontrendszerét, egy olyan szempontrendszert, amely irányt mutat az alkotóknak s a zsűri tagjainak is, amely egységes, azonos színvonalú s elvárású szempontok alapján bírálja el a zsűrizésre beadott népi iparművészeti alkotásokat.”110

A 2006-ban bevezetett szempontsor a minősítőtevékenységet tizenkettő szakágra terjesztette ki: hímzés; szőttes; gyöngymunkák; lószőrékszerek; nemez; fazekasság; fafaragás, népi hangszer és gyermekjáték; mézeskalács; hímestojás; szálasanyag; bőrtárgyak; fémművesség.111 A tárgyak zsűrizése a korábban kialakított A–B–C kategóriarendszer szerint történt. Az „A” kategóriába azok az egyedi jellegű, kiemelkedő művészi értékű alkotások tartoztak, amelyek magas színvonalon vitték tovább a magyar népművészet hagyományait, és technikai kivitelezésük kifogástalan. A „B” kategória azokat a tárgyakat foglalta magában, amelyek hasonló értékeket képviseltek, ám megvalósításuk inkább a színvonalas kivitelezés szintjén maradt. A „C” kategóriába az ajándéktárgy jellegű munkák kerültek, ezek jelölés nélküli zsűriszámot kaptak.112

A közös szakmai gondolkodás új lendületet kapott a 2013-as szempontrendszer megújításával, amely – többek között – a Modern kategória bevezetésével jelentős változásokat hozott a népi iparművészet szakági megközelítésében.113 Ennek a kategóriának az elfogadtatása egy időszerű és szükséges lépés volt, amelyet a zsűri elé kerülő tárgyak sokszínűsége és az alkotói szemlélet változásai egyaránt indokolttá tettek. Ennek eredményeként az alkotások minősítése több kategóriára tagolódott: a hagyományos irányt a HA és HB jelölések, a modern szemléletű munkákat az MA és MB kategóriák képviselték, míg az önálló csoportot alkotó ajándéktárgyak külön besorolást kaptak.114 A besorolási rendszer mellett bővült a zsűrizhető szakágak száma is, immár közel ötven szakágban zsűriztethetik az alkotók a tárgyaikat.115

A pályaművekben megfigyelhető újítások és kísérletezések rámutattak arra, hogy a hagyományos keretek egyre kevésbé tudják befogadni a korszerű alkotói igényeket, így a Modern kategória bevezetése nélkülözhetetlenné vált a szakmai megújulás érdekében. Ennek hatására nemcsak a zsűri munkájában, hanem a pályázók körében is megjelent egy újfajta nyitottság és rugalmasság, amely az alkotók forráshasználatának bővülésében mutatkozott meg.

A szemléletváltozás és a nyitottság nemcsak térbeli és időbeli tágulást takar, hanem a digitális technológiák és az online inspirációs források által megnyílt lehetőségek sorát is, amelyek új impulzusokat adtak a tárgyalkotóknak. Ennek nyomán a zsűri 2017-ben tovább módosította a besorolási rendszert: az alkotások a Hagyományos Mesterremek, Modern Mesterremek, Hagyományos Míves Termék, Modern Míves Termék, illetve az Ajándéktárgy kategóriák valamelyikébe kerülhettek.116 Napjainkra e folyamatban kirajzolódik, hogy a hangsúlyok lassan, de érzékelhetően a modern kategória felé mozdulnak el, miközben a hagyományos tárgyrekonstrukciók háttérbe húzódnak, és az alkotások homogenizálódnak, kiemelten egyes szakmák esetében. Az új inspirációs lehetőségek ugyanis nemcsak a kreatív szabadságot tágították, hanem új értelmezési és besorolási dilemmák elé is állították ismét a szakági zsűritagokat.117

7.3. Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozata

A Magyar Művészeti Akadémia a népművészet területén elsősorban közfeladatként vállalt kulturális és művészetszervező tevékenysége révén fejti ki hatását. Az 1992-ben alapított Magyar Művészeti Akadémia 2011-ben köztestületté vált, és keretein belül ekkor nyolc szekció alakult meg, köztük a Népművészeti Tagozat.118 Az alapító ülésen elnöknek Fekete Györgyöt, alelnöküknek Csáji Attilát, főtitkárnak pedig Zelnik Józsefet nevezték ki.119 Az MMA feladatai közé tartozik a magyar művészeti hagyomány – ezen belül a népművészet – gondozása, megőrzése és közkinccsé tétele, valamint az új, értékteremtő alkotások létrejöttének ösztönzése. Az Akadémia támogatja a népművészethez kapcsolódó művészetoktatást és művészképzést, továbbá segíti az e területen folyó tudományos és ismeretközlő munkát.120

A népművészet gyakorlati működését az MMA pályázatok, díjak és ösztöndíjak révén ösztönzi, miközben szakmai fórumot biztosít az alkotók és kutatók számára kiállítások, konferenciák és egyéb rendezvények szervezésével. A nagyszabású művészeti szalonok sorába illeszkedett a Műcsarnokban 2018-ban megrendezett Kéz – Mű – Remek Népművészeti Nemzeti Szalon,121 majd a 2023-ban LélekFormák – II. Népművészeti Nemzeti Szalon címmel megvalósult második tárlata is, az Akadémia által rendezett építészeti, képzőművészeti és fotográfiai nemzeti szalonok sorában.122 Hasonló reprezentatív szerepet töltenek be a Vigadóban rendezett Akadémikusok kiállításai is.

Tevékenysége kiterjed a hazai és határon túli művészeti szervezetekkel folytatott együttműködésre, valamint a népművészeti alkotások dokumentálásának és nyilvánosságra kerülésének támogatására.123

A Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának támogatásával, Galánfi András kezdeményezésére 2015-ben indult el Létavértesen a Fiatalok Alkotótábora, amelyet azóta minden évben megrendeznek. A tábor menetrendje a hazai kézműves alkotótáborok bevett gyakorlatát követi: a nappali alkotómunkát esti előadások egészítik ki, a programot táncház zárja.124 Az Akadémia által finanszírozott, a résztvevők számára térítésmentes tábor ugyanakkor szelektív jellegű: a korlátozott létszám miatt elsősorban tehetséges fiatalok kapnak lehetőséget a részvételre az ország különböző régióiból, valamint határon túli területekről. A tábor szakmai programja több kézműves mesterség – fafaragás, bőrművesség, szövés, nemezelés, kosárfonás és batikolás – gyakorlati megismerését teszi lehetővé.125

7.4. Alkotóházak, műhelygalériák, nyitott műhelyek

A kézművesség helyi szintű intézményes oktatásának egyik fontos terepét ma az alkotóházak, műhelygalériák és nyitott műhelyek jelentik. Ezek szakmai és szervezeti összefogását a 2011-ben létrejött Népi Kézműves Alkotóházak Szövetsége végzi, amely civil szervezetként a kézművességgel foglalkozó helyszínek fejlesztését, valamint az ott zajló munka láthatóvá tételét és népszerűsítését tűzte ki célul. A szövetség szoros szakmai kapcsolatban áll a Népművészeti Egyesületek Szövetségével, kiadványaiban pedig részletesen bemutatja mind a Fiatalok Népművészeti Stúdiója hatására létrejött korai alkotóházak történetét, mind azokat az intézményeket – magán fenntartású nyitott műhelyeket és galériákat –, amelyek a kilencvenes és kétezres években kezdtek működni.126

A működési formák és funkciók alapján a szövetség több típust különböztet meg. A közösségi alkotóházak körébe tartoznak a regionális népi kézműves alkotóházak, amelyek felszerelt műhelyekkel, közösségi terekkel, kiállítótérrel, gyakran szálláshellyel is rendelkeznek, és egész éven át működnek. Hasonló szerepet töltenek be a megyei vagy egyéb területi szinten működő népi kézműves alkotóházak is, amelyek szintén rendszeres alkotó- és bemutatótevékenységet folytatnak.127

A kézművességet oktató és művelő alkotóházak az 1970-es évektől kezdtek el kiépülni. Az első ilyen intézmény 1978–1979-ben valósult meg Tokajban Makovecz Imre tervei alapján, és mintaként szolgált a későbbi alkotóházak számára. A hálózat bővítésében meghatározó szerepet játszott Péterfy László és Bánszky Pál, akik célul tűzték ki, hogy az ország különböző pontjain működő alkotóközösségek számára jól felszerelt műhelyek jöjjenek létre.128 A megvalósításban jelentős részt vállaltak a megyei népművészeti egyesületek, így az alkotóházak többsége idővel ezek szakmai bázisává vált, továbbképzéseknek, szakmai táboroknak és közösségi rendezvényeknek adva otthont.129 A kézműves alkotóházak száma az ezredfordulót követően tovább bővült és differenciálódott, gyakran helyi egyesületekhez és alapítványokhoz kötődve.130

A mesterek és civil szervezetek által működtetett helyszínek közé sorolhatók a műhelygalériák és a nyitott műhelyek. A műhelygaléria olyan látogatható, felszerelt kézműves műhely, amely mesterségbemutatók megtartására és nagyobb csoportok fogadására is alkalmas, és önálló kiállító- vagy értékesítési térrel rendelkezik. A nyitott műhelyek ezzel szemben kisebb léptékűek, de szintén lehetőséget adnak a mesterségek bemutatására és a személyes találkozásra az alkotó és az érdeklődők között.131

8. ÖSSZEGZÉS

Az 1951-ben létrejött Népművészeti Intézettől kezdődően a népi kézművesség területét folyamatos intézményi átrendeződések és szerkezeti változások kísérték. A szakmai működés és az oktatás mindvégig az alkotók, a szervezők és a különböző szakterületek képviselői közötti párbeszédre épült, amelyben meghatározó szerepet vállaltak iparművészek, elismert népművészek, múzeumi szakemberek, néprajzkutatók és politikusok. E sokszereplős együttműködés tette lehetővé, hogy a mindenkori intézményi keretek között újra és újra értelmezhetővé váljanak a szakmai munka feltételei. A népi kultúra iránti érdeklődés felerősödése elsősorban a nemzeti és kulturális önazonosság megélésének igényéből táplálkozott, amely a hetvenes-nyolcvanas években élénk közösségi részvételt és új szerveződési formákat hívott életre. A hagyományok újraélesztésének ebben a szakaszában a folyamat hosszabb távú társadalmi és kulturális következményei még nem voltak egyértelműen körvonalazhatók: az újrafelfedezett folklorisztikus ifjúsági kultúra egyfelől beépült az államilag támogatott kulturális és oktatási gyakorlatba, másfelől – egyes értelmezésekben – egy újfajta nemzeti identitás fellendülésével társult.132

A rendszerváltozást követően a népművészet területe szervezeti szempontból tovább tagolódott, miközben a különböző kezdeményezések, műhelyek és intézmények összességükben egy kiterjedt alkotóközösséget rajzoltak ki. Az eltérő szinteken és formákban működő struktúrák hosszú távon egymásra épülő fejlődése tette lehetővé a népi kézművesség folyamatos megújulását, és alakította ki annak mai, sokrétű és intézményileg tagolt rendszerét.

Mindezek mellett fontos szerepe van a civil szerveződéseknek, az egyéni kezdeményezésekből fakadó oktatási formáknak, mint a nyitott műhelyek vagy az itt nem tárgyalt workshopok. Ezen törekvések szándékát ellensúlyozza, hogy 2020. szeptember 1-jétől szinte minden szervezett oktatási tevékenység bejelentéskötelessé vált a felnőttképzési hatóság felé.133 Kérdés, hogy a bürokratikus szabályozási környezet milyen hatással lesz hosszú távon a tudásátadás civil szerveződési formáira.134

Az alkotói gyakorlat a közösségben megélt kreatív munka és az önkifejezés lehetőségét is hordozza. Ez a folyamat a hagyományos belenevelődés formáitól egészen a digitális oktatás korszerű eszköztáráig ível, jól szemléltetve, miként alkalmazkodott a népi kézművesség a változó társadalmi és technológiai környezethez. Mindez csak az intézményi struktúrákon keresztül számszerűsíthető: a Népművészeti Egyesületek Szövetsége jelenleg mintegy 4500 tagot tart nyilván, míg 2025-ben a népi iparművészeti minősítési eljárás során 754 alkotó összesen 3277 műtárgyat zsűriztetett.

4.2. A NÉPI TÁRGYALKOTÓ TERÜLET ELEMZÉSE: OKTATÁSI RENDSZEREK, GAZDASÁGI ASPEKTUSOK, PRESZTÍZSHELYZET

Készítette:Apjok Vivien, Janku Anna, Kohut-Ferki Julianna, Korom Alexandra, Varga Sándor

1. BEVEZETÉS

A népművészet és a tárgyalkotó kézművesség helyzete az elmúlt évtizedekben jelentős átalakuláson ment keresztül, amelyben egyszerre van jelen a hagyományőrzés és a kortárs igényekhez való alkalmazkodás. A 2026-os Népművészeti Jelentés fókuszában a népi kézművesség területe, azon belül is a tudásátadás kérdése áll. A kvalitatív jellegű néprajzi-antropológiai kutatást a HH-SZTE Revival Kutatóműhely munkatársai végezték. A Hagyományok Háza által kezdeményezett kutatás célja az volt, hogy feltárja, miként érzékelik a fent említett változásokat maguk az alkotók: hogyan látják az utánpótlás és a tudásátadás helyzetét, ezzel összefüggésben saját szakmájuk társadalmi megbecsültségét, valamint milyen kihívásokkal küzdenek a mindennapi munkájuk során.

A kutatási időszak 2025 júliusa és szeptembere között zajlott. A kutatás során interjúkat készítettünk a népi kézművességhez kapcsolódó szakemberekkel (oktatókkal, alkotókkal, szakértőkkel), összesen harminckét személlyel online formában, telefonos beszélgetés vagy személyes találkozás alkalmával. Több alkalommal vettünk részt különböző, a kézművesek számára reprezentatív rendezvényen,1 emellett a szélesebb közönség számára nem mindig elérhető, ismeretségi körön belül megszervezett zártkörű kézművestáborban. A beszélgetések nagy része az adott személy és mesterség, valamint a képzési, vállalkozói, szakmai helyzet megismerését célozta. Ezek és a személyes megfigyelések túlmutatnak az egyéni életutakon: rávilágítanak a szakma szerkezeti problémáira, a képzési rendszer hiányosságaira, valamint arra a feszültségre, amely a hagyomány és az innováció között húzódik. Tanulmányunkban a beszélgetőpartnerek élettörténetén keresztül a kézműves mesterségek megismerhetőségét, tanulási lehetőségeit és társadalmi megítélését, a népi kézművesség oktatásának helyzetét, valamint a kézművességhez kapcsolódóan felmerült szakmai fogalmakat összegezzük.

2. A NÉPI KÉZMŰVES KÖZEG BEMUTATÁSA

2.1. A tárgyalkotó közeg önmeghatározó fogalmai

Tárgykultúra, népi kézművesség, népi iparművészet, háziipar, mesterség.2 Ezek azok a kifejezések, amelyek megjelennek a népművészet területén működő kortárs alkotók, vállalkozók, pedagógusok szóhasználatában, s ezek azok a fogalmak, amelyekkel megpróbálják meghatározni saját tevékenységüket, ezeken a fogalmakon keresztül jelölik ki a tradicionális és a kortárs tárgykultúra határait, ezek segítségével tesznek különbséget nemcsak az egyes tevékenységek, de azok értéke, a tárgyalkotás univerzumában elfoglalt helye között is. Kutatásunk elején szembesültünk azzal, hogy a fogalmi keretek nemcsak a külső (kutatói), de a belső (tárgyalkotói) relációban a kézműves szakma művelői között is diverz képet mutatnak. A megkérdezettek átfogóan a tárgykultúrát nem csupán fizikai tárgyak összességeként, hanem egy mélyebb, szellemi és közösségi tartalommal bíró „anyanyelvként” definiálják, amely meghatározza az ember identitását és környezetét.3 Ezen értelmezés szerint ez a tárgykultúra tehát a népművészettel egyenértékű lehet.

„Én népművészetnek azt a tárgykultúrát értem, ami a paraszti önellátó gazdaságban kialakult, és folyamatosan fejlődött, és használati tárgyként jelenik meg, és olyan művészi értéket is tud képviselni, amely vagy azonos, vagy pedig gyökereiben viseli a 18‒19. században kiérlelt tárgykultúrát.”4

A fogalom használata mögött a tárgyak többletjelentése, a múlt ismerete és a környezet tudatos formálása is megjelenik, amely értékválasztáson alapuló tárgyhasználatot, lakberendezést feltételez.

„ha a népművészetről beszélünk, (…) akkor ugye az eredeti darabokból merítünk, amit a múzeumban találunk meg, tehát nem a házipari szövetkezet által készült valami, vagy nem a gyárban elkészültek, hanem a szép, régi eredeti tárgyak, amik a múzeumban vannak, vagy lehetnek terepen, és ugye lehetnek házaknál is nagyon szép régi darabok.”5

A népi kézművességre a tárgyalkotáshoz hasonlóan összetett fogalomként tekintenek. A népi kézművesség ugyanis nem azonos a puszta tárgygyártással vagy a hobbival, hanem egy magasabb szintű szellemi és gyakorlati tevékenység, melyet a kreatív ipar részeként határoznak meg. A népi kézművesség összességében egy átadott tudásrendszer, amelyet az alkotó valakitől kapott, és felelősséggel tartozik a továbbadásáért, és mely művelésében a mesterséghez, a tárgyhoz és az alapanyaghoz való alázat elengedhetetlen. Élesen megkülönböztetik az alapvetően „tömegtermelő” háziipartól,6 és a repülőtéri művészetnek7 is nevezett giccstől. Ezekkel szembehelyezkedve a minőséget, egyéni alkotást kapcsolják a népi kézművesség fogalmához.8

Az interjúkban kirajzolódó megfogalmazások alapján a népi iparművészet9 egy sajátos, szakmailag szabályozott kategória, amely az egyéni, magas színvonalú alkotótevékenységet jelöli, megkülönböztetve azt mind a tömegtermeléstől, mind a hagyományos paraszti tárgykészítéstől, a népi kézművességtől. A népi iparművészetet egyesek elhatárolják az intézményesített háziipartól is,10 kiemelve az egyéni alkotói munkát, ahol a népi iparművész a saját műhelyében dolgozik, és átlátja a teljes technológiai folyamatot. Fontosnak tartják azt is hangsúlyozni, hogy a népi iparművész a legmagasabb művészi fokon dolgozik, alkotásaiban „lélek van”. A Népi Iparművész cím birtoklása gazdasági előnyökkel jár,11 és státuszt biztosít a tárgyalkotók körében.

A kézműves, tárgyalkotó, népi iparművész fogalmak jelentései egyúttal több rétegben érinthetik egymást. A fogalmi meghatározás bizonytalanságaira utal a következő interjúrészlet is:

„Tárgyalkotó lehet iparművész is, kézműves is lehet tárgyalkotó (…) Egy kézműves, lehet, aki foglalkozásokat tart, azt gondolom, lehet, aki vásárokba jár. Az iparművész is lehet tárgyalkotó, mert nyilván létrehoz alkotásokat. Úgyhogy így szerintem én nem tudnám most ezt külön… Az iparművész nyilván az már egy meghatározott terület. Ő kifejezetten valamilyen forrásanyagból merítkezve alkot újat. A kézműves, hát én ezt a két dolgot tudnám elképzelni, hogy nyilván akár portékát készít, vásározik, vagy akár foglalkozásokat tart, táboroztat.”12

Az interjúk alapján a megkérdezettek egy része szerint a mesterség tűnik annak a gyakran alkalmazott terminusnak, amelyeket a tárgyalkotók saját szakmájukra vonatkoztatva használnak. A mesterség, csakúgy, mint a tárgyalkotás és a népi kézművesség, olyan normatív fogalom, ami a technikai tudáson és anyagismereten túlmutatva komplex, szellemi és érzelmi síkon is hat. Tartalmi és formai tekintetben is közel azonos ezzel a kettővel, a különbség, hogy a tárgyalkotók a mesterséget több formában használják. Ez lehet konkrét, például kosárfonómesterség vagy általános, mint egyáltalán bármilyen mesterség leírása. Ennek relációjában kerül elő a „mesterséget gyakorolni” szókapcsolat, melyhez hozzákapcsolják a tudás átadását, az örökítést is, ami segít megragadni a népi kézművesség és tárgyalkotás esszenciáját és a kézművesek belső látásmódját is. A mesterség kifejezésben ezen túl benne van a tanulás, a fejlődés, a tudás és a minőségre törekvés is a mester szótőn keresztül, amely ezáltal összetettebb és kevésbé semleges, mint a tárgyalkotás vagy a kézművesség.

Az interjúalanyok által használt gyakori kifejezés továbbá a kézműves meghatározás volt. A tágabban értelmezett definícióba a hagyományos és modern, mai használatra szabott, népi ihletésű tárgyak készítése, valamint a művészi megmutatkozás, alkotás is beletartozik.

„Kézművesnek [tartom magam] alapvetően, de engem a kézművességben a művészi kézművesség érdekel, mondhatnám iparművésznek is [tartom] magam, mert tagja vagyok a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, meg népi iparművész vagyok, meg Népművészet Ifjú Mestere voltam, szóval művészi ambícióim megmaradtak, csak nem a képzőművészet területén, hanem a [mesterségemben].”13

„Sokkal jobban szeretném a kézművest használni alapvetően, mert azt tágabb fogalomnak érzem, és (…) az alkotó nem kerül abba a zavarba bele, hogy ő most népművészeti vagy népi tárgyat készít, vagy egy modernebbet készít, és akkor az most népi iparművészeti tárgy vagy népművészeti tárgy, így emiatt a dilemma miatt én a kézművest használom.”14

A kézműves kategória tág értelmezése azonban zavart kelt a népi kézművesség szakmai önmeghatározásában. A kézműves kifejezés divatossá válása (pl. kézműves sör) miatt sokak szerint felhígult, ezért a szakmai közegben használatos a tárgyalkotó népművész/kézműves megnevezés is.

A lenti beszélgetőtárs a népművészet szereplőinek szakmai identitására a következőképpen keresi a megfelelő fogalmat:

„a tárgyalkotó az egy annyira, hogy is mondjam, igazándiból, olyan érzelemmentes fogalom. Mert itt azért akárhogy is nézzük meg, akárhogy is tárgyakat készítünk, de az ember nélkül, illetve a hagyományok nélkül ez nem működik. Tehát, hogyha a tárgy mögött nincs ott az ember, akkor semmit nem ér az a tárgy. (…) És én, ha be kell mutatkoznom, illetve saját magamról el kell mondanom, hogy ki vagyok, akkor általában ékszerkészítőt szoktam mondani, nem tárgyalkotót.”15

A tárgyalkotók saját szerepüket általában többrétegűnek látják, amely az életszakaszok és kor függvényében is változhat.

„Én azt érzem saját magamon, ugye most már így közel az ötvenhez, (…) hogy ez életszakaszonként és koronként is változik. Tehát amiket felsoroltál, egyiket sem tartom többnek vagy magasabbnak a másiknál. Akár az oktatás, akár az előadóművész vagy alkotóművész, tehát próbálom mindig azt az irányt erősíteni, amiben érzem, hogy adott életszakaszomban feladatom van, illetve lehetőséget kapok erre. (…) ez mindegyik bennem van, és hol az egyik, hol a másik oldal erősödik.”16

A szerepek keveredése mellett érezhető az alkotói besorolás kizárólag egy tevékenységi körre való elutasítása, mivel tevékenységük több szegmenst is érinthet egyszerre. A művész–hagyományőrző–kézműves szerepek egyes válaszolók szerint elegyet alkotnak, nem különválaszthatók egymástól.

Az alkotókban emellett keveredik a hagyományőrző és a kortárs alkotói önazonosítás is. Az egyik interjúalany ragaszkodik a hagyományos motívumokhoz, ugyanakkor azt is el szeretné érni, hogy a készített tárgyak modernebbek legyenek, megjelenjenek a mindennapi életben, és ne csupán dísztárgy funkciót töltsenek be. Szerinte a tárgyak felelőssége a sokszínű kultúra fenntartása, ehhez pedig meg kell találni a mai generációhoz vezető utat.17

„Igazából én nagyon szeretnék hagyományőrző lenni, mert most éppen van egy [vitánk], hogy ugye a modern világot mennyire engedhetjük be a mi [népi kézműves] kultúránkba. Én szeretnék hagyományosan, a motívumkincsekben mindenféleképpen, de modernet. (…) mert, ha ennyi éven keresztül fennmaradt ez a csoda, ami a népművészetünkre jellemző, a sokszínűségére, akkor igenis, hogy ez a felelősségünk, hogy ezt megtartsuk.”18

Az alkotói identitás középpontjában a személyes, művészi önkifejezés áll, amely a népművészet formanyelvét egyéni mondanivaló hordozójaként használja. A hagyomány nem reprodukciós mintaként, hanem inspirációs és strukturáló keretként jelenik meg számukra. Az alkotás folyamata gyakran spirituális, meditatív jellegű, a tárgy pedig műalkotásként nyeri el értelmét, elsősorban kiállítási kontextusban.19

2.3. Szakmai önmeghatározások: az alkotó, a pedagógus és a vállalkozó

A kortárs népi tárgyalkotók szakmai identitása komplex és többpólusú, amely nem redukálható egyetlen foglalkozási kategóriára. Az önmeghatározásokban eltérő arányban jelenik meg a mesterségbeli tudás (iparos, mester), a közösségi szerepvállalás (pedagógus, mentor) és az alkotói önkifejezés (alkotó, művész), ami a szerepek közötti átjárhatóságot és az identitás folyamatos újrapozicionálását jelzi.20 Az empirikus anyag alapján három domináns szakmai szerepkör rajzolódik ki: az alkotó, a pedagógus/közösségszervező és a vállalkozó. Ezek a gyakorlatban gyakran átfedik egymást, azonban eltérő hangsúlyokat képviselnek a hagyományhoz, a közösséghez és a piachoz való viszonyban.

A legnépesebb csoportba a tudásátadásra és közösségépítésre fókuszáló pedagógusok tartoznak. E szerepkörben a tárgyalkotás eszköz a hagyomány továbbörökítésére, a közösségek fenntartására és új közösségi terek létrehozására. Az oktatók és képzésszervezők a népművészetet nem egyéni alkotói térként, hanem társadalmi felelősségként értelmezik. A tudás itt nem magántulajdon, hanem átörökítendő örökség. A közösségépítés funkciója különösen hangsúlyossá válik a poszt-tradicionális társadalmi környezetben, ahol a kulturális gyakorlatok válnak az új közösségek szervező erejévé. A pedagógus gyakran mentor, mediátor és informális „pszichológus” szerepét is betölti, ami a népművészetet terápiás és kohéziós erőként pozicionálja.21

A vállalkozói identitás a mesterség piaci működtetésére és a megélhetés biztosítására épül. Ebben az esetben a tárgyalkotás funkcionális és gazdasági racionalitás mentén szerveződik; a megrendelői igények, a használhatóság és a fenntartható működés elsődleges szempontok. Az alkotó tudatosan elhatárolódhat a művész szerepkörtől, és a népművészetet szolgáltatásként vagy piacképes termékként értelmezi. A hitelesség és minőség fontos, de nem öncélú, hanem a sikeres vállalkozás része.22

A tárgyalkotói identitás egy skálán helyezhető el, gyakori a kettős életforma, ahol a főállás és a kézműves tevékenység egymást kiegészítve, de nem egyenrangúan van jelen. Összességében a tárgyalkotói identitás nem statikus kategória, hanem dinamikus, többtényezős önpozicionálás, amelyben a hagyományhoz kapcsolódás, a közösségi szerep és a piaci realitások folyamatosan újrarendezik egymáshoz való viszonyukat.23

2.4. A kortárs népi kézművesség viszonyrendszerei: presztízs, egyenlőtlenségek, érdekérvényesítés

Az interjúk alapján kirajzolódott, hogy a népművészek sokszor úgy érzik, hogy a mesterségük más művészeti területekhez képest alacsonyabb szakmai presztízzsel rendelkezik, ami nemcsak a szakmai reprezentációt, hanem a gazdasági fenntarthatóságot is befolyásolhatja. Ennek egyik oka, csatlakozva Fülemile megállapításához, a felsőfokú szakmai képzés hiánya is lehet, szemben a néptánc és népzene jól beágyazott oktatási jelenlétével és szakmai reprezentáltságával.24

Az interjúalanyok többször megfogalmazták, hogy a kézművesek és más népművészeti ágak (elsősorban népzene, néptánc) több szempontból is eltérő hangsúllyal vannak jelen a hazai piacon, például a menedzselési képességek tekintetében.

„És soha nem tud egy kézműves-foglalkozás egy színpadi produkcióval versenyezni.”25

Az interjúalanyok meglátása szerint az eltérés a megítélésben alapvetően a népművészeti ágak különbözőségéből is fakadhat, hiszen a táncos vagy énekes produkció azonnal és látványosan átadható, míg a kézműves munka végtermékében nem egyértelműen, illetve nem olyan látványos mértékben jelenik meg a ráfordított idő és a belefektetett munka.

„Tehát, hogy ötszáz ember is pont ugyanazt a minőséget tudja (…) kapni. Tehát a résztvevőknek a közönsége mindegyikéhez ugyanabban a minőségben tud-e eljutni az a kulturális érték, mint a kicsi létszámhoz. Na most a kézművesség területén nagyon rosszul állunk a statisztikában. (…) beszéltünk róla, hogy mi az ideális létszám egy foglalkozáson. Mondjuk azt, hogy tíz, és akkor ha plázába csapatostul kivonualunk, akkor nem tudom, egy délután meg tudunk szólítani öten kétszázat. Ugye ez már egy más minőség, tehát nem az van, mint hogy fölmegyek a színpadra, és ötszáz embernek is ugyanúgy énekelek, mint ötvennek. Itt kétszáznak már nem azt a minőséget tudom adni, mint a tíznek. Szóval, hogy ez egy adottság, amiben nyilván nem fogjuk tudni utolérni az előadóművészeket, de hogy ezen nagyon kellene javítani, és lehetne javítani.”26

A kézművesek nem mindig törekednek arra, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek, ugyanakkor egyre inkább felismerik, hogy tevékenységük láthatóvá tételéhez szükség van a célzott kommunikáció fejlesztésére. Ezt az interjúk is alátámasztják: „Nagyon sokat kellene fejlődnie a kézműveseknek abban, hogy a saját tevékenységüket menedzselni tudják. Fényévekre vannak az előadóművészek tőlünk.”27 Másik interjúalanyunk megállapítása szerint: „Én azt is értem, hogy akkor tudnánk ezt a közelítést elfogadni, hogyha megjelenésünk az látványosabb, expresszívebb lenne.”28

A népművészeti ágak közti különbség a láthatóság és az elért közönség létszámát illetően, illetve az elérhető támogatások mértéke közti összefüggés folyamatos szakmai vita tárgya a közegben. A tárgyalkotók helyzete nem kizárólag gazdaságstratégiai, hanem kulturális és társadalmi presztízshierarchia tágabb szerkezetében is értelmezhető, amelyben a szakmai láthatóság, a támogatási rendszer, valamint az önreprezentáció egymást befolyásoló hármasa bontakozik ki.29

A népművészet és a „magas művészetek” közötti viszonyt a népművészet fogalmának megszületése, tehát a 19. század vége óta egy dinamikus kölcsönhatás, esetenként akár szembenállás jellemezte.30 Mindez hosszú ideig meghatározta a népművészet státuszát. Jelentős lépést hozott a Magyar Művészeti Akadémia megalakulása 1992-ben, amelyben a népművészeti tagozat az iparművészeti, a zeneművészeti és a színházművészeti tagozattal azonos rangot kapott. Ez a lépés szimbolikusan és intézményesen is elismerte a népművészet értékét.

„…én azért vagyok boldog, hogy amikor megalakult a Magyar Művészeti Akadémia, akkor a népművészeti tagozat egy ugyanolyan rangú tagozat lett, mint az iparművészeti, a zeneművészeti vagy a színházművészeti. És ott is a helye. Tehát arra a szintre lett emelve.”31

A népművészet itt olyan értékként jelenik meg, amely része a kulturális elit intézményesített világának. Az alább megszólaló hangsúlyozza, hogy az iparművészet számos olyan alkotást hoz létre, amelyekben a hagyományos népi formák, motívumkincsek és kézműves technikák újraértelmezett formában jelennek meg: „ugyanúgy táplálkozik az iparművészet is a népművészetből, mert rengeteg iparművészeti alkotást lehet látni, amit a népművészet gyökereiből vettek.”32 A beszélgetőtárs elismeri a kézműves alkotótevékenység mai magas színvonalát, s közben implicit módon hierarchizálja is a művészeti mezőket: retorikájában a népművészet elitizálódását az iparművészethez való közeledés igazolja: „olyan anyagot tudnak lerakni most már a kézművesek, meg olyan szinten, hogy igazából nem lehet szétválasztani, a népművészet az iparművészet határát súrolja.”33

Tradicionális magyar „náder" bicskák, Fehér Vilmos Lajos alkotásai, id. Kapoli Antal emlékére megrendezett XXXIV. Országos Faragópályázat, 2025. Fotó: Dusa Gábor.

Társadalmi szinten a népi kézművesség presztízsét csökkenti, hogy nehezen lehet belőle megélni.34 Interjúalanyaink a megélhetési nehézségek ellenére a motivációt adó munkát tekintik elsődleges értéknek. A szakma legfontosabb mércéje továbbra is a minőség, amit a szigorú minősítőrendszer,35 a rangos vásárok például az évente megrendezett, több ezer látogatót vonzó Mesterségek Ünnepe véd a kommersz, úgynevezett repülőtéri művészettől. Annak ellenére, hogy a kereslet nő a kézműves tárgyak, és tudás iránt, a népművészetből teljes munkaidőben megélni rendkívül nehéz. A kis műhelyben készített kézműves tárgyak ára nem képes versenyezni a tömeggyártott vagy műanyag alternatívákkal, így az alkotók többsége több lábon áll: oktat, termékeit értékesíti, fesztiválokon vesz részt, ösztöndíjakra pályázik stb.

A gazdasági és kulturális marginalizációval szemben a népi kézműves közösség számára az érdekérvényesítés a túlélés és a fejlődés egyik kulcsfontosságú eszköze. Ez a komplex tevékenység magában foglalja a politikai lobbit, a szakmai minőségbiztosítási rendszerek működtetését, valamint a társadalmi presztízs növelését célzó nyilvános rendezvényeket és marketingtevékenységet. Ezen szakmai-érdekvédelmi hálózatok hatékonysága alapvetően meghatározza a szektor jövőbeli lehetőségeit. Az érdekérvényesítés intézményesült kereteit a szakmai szervezetek és az általuk működtetett minőség-ellenőrzési mechanizmusok adják. Ennek egyik alappillére a Népművészeti Egyesületek Szövetsége (NESZ) mint ernyőszervezet, melynek egyik legfontosabb feladata a szektor legjelentősebb nyilvános eseményének, a Mesterségek Ünnepének koordinálása, valamint részvétel a népi kézműves alkotások minőségbiztosításában.

3. SZAKMAI DISKURZUSOK: A HAGYOMÁNY, AZ INNOVÁCIÓ ÉS A TECHNIKA HATÁRAITÓL A GICCS MŰFAJÁIG

A kortárs népi kézművesség a kulturális fennmaradásért és a megbecsülésért vívott küzdelem színtere. A tárgyalkotók folyamatosan a „fosszilizáció”, vagyis a hagyomány múzeumi tárggyá merevedése és a „kapitalizáció”, vagyis a piaci elvárásoknak való megfelelés közötti – alapvetően egységesen lefektetett szabályok nélküli, eltérő látásmódok által tördelt és az egyéni ízlésből fakadóan nehezen meghatározható – mezsgyén mozognak. A népi kézművesség, hasonlóan más kulturális jelenségekhez, ugyanis nem statikus, lezárt, pusztán múltba révedő jelenség, hanem egy dinamikusan változó, eleven kulturális gyakorlat, amelyet szakmai viták és párbeszédek formálnak. A népi kézművesség területén a tudásátadás nem csak a történeti és technikai ismeretek, de ezen diskurzusok átörökítését is jelenti.

3.1. A „hagyományos” és az „autentikus” jelentésrétegei a mai gyakorlatban36

A szakemberek több, egymást kiegészítő elvi keretrendszert használnak az autentikusság meghatározására, amelyek a tárgyalkotás belső logikájára, a tudás elsajátításának folyamatára és a technikai megvalósításra egyaránt kiterjednek. Az első a „forma, funkció, díszítmény” hármas egysége, mely azt jelenti, hogy a népi kézművesség egyik legfontosabb mércéje a tárgy formája, használati célja és díszítése szerves egysége. Ez a princípium biztosítja, hogy a díszítmény ne váljon öncélúvá, hanem harmonikusan illeszkedjen a tárgy szerkezetéhez és funkciójához. „A nagy hármas egység, tehát a forma, a funkció, a díszítmény. Ha ebből kibillen valaki, akkor onnantól kezdve az a tárgy már megkérdőjeleződik.”37 A második, igazodási pontként szolgáló szemlélet a hagyományos tárgyi kultúrára egy elsajátítandó „anyanyelv”-ként tekint, amely a hagyományt nem korlátozó szabályrendszerként, hanem egy élő nyelvtanként pozicionálja.38 A harmadik az anyaghasználat és alapvető technikák kérdésköre: a hagyományos technika definíciójának sarokköve az alapanyagokhoz és a kézműves technológiákhoz való ragaszkodás.39

3.2. A hagyomány és az innováció kérdései

A hagyomány és a modernitás közötti legélesebb viták az innováció konkrét formái körül csúcsosodnak ki. A párbeszédek jól tükrözik azt a kettős igyekezetet, hogy a kézművesség egyszerre őrizze meg integritását, és feleljen meg a 21. századi életmód kihívásainak: „Mi úgy fogjuk fel a hagyományt meg a népművészetet, hogy az nem egy befejezett dolog, hanem mindig is úgy készült, hogy éppen napi használatra.”40

Egyik beszélgetőpartnerünk úgy véli, hogy létezik még az a konzervatívabb álláspont, miszerint a tárgyak másolása változtatás nélkül kell, hogy megvalósuljon: „vannak közöttünk olyan zsűrizők, akik azt mondják, hogy ugyanazt a tárgyat, amit 150 évvel ezelőtt készítettek, azt kell nekünk lemásolni, és gyakorlatilag változás nélkül továbbvinni.”41 Problémaként merül fel továbbá a plágium kérdése és annak következménye, ennek jogszabályi háttere egyelőre hiányzik.

Többek szerint a tájegységek stílusainak keverése nem elfogadott.

„…a tájegységek keveredése abszolút nem fér bele a modernizálásba. A modernizálásnak az a foka fér bele, amikor még egyértelműen felismerhető a tájegység, a technika, és hogy mi az, amiből inspirálódott az alkotó. Én ezt így szoktam mindig megfogalmazni, hogy ha egy ékszerről, vagy egy tájról, vagy bármilyen kézműves dologról nem tudom megmondani azt, hogy honnan van az eredeti inspiráció, tehát honnan van az ötlet, akkor az nem jó tárgy.”42

Egy rugalmasabb felfogás szerint a szakmán belüli szemléletváltás elengedhetetlen például az utánpótlás szempontjából: „én személyes véleményem az, hogy rengeteg fiatalt el fogunk veszteni, hogyha a zsűrik nagyon ortodoxok lesznek.”43

A népművészet mindig is változott, de csak a közösség által megengedett kereteken belül. Erre hivatkozva az apró változtatások a forrásanyag felismerhetőségét megtartva beleférnek.

„Én abban hiszek, és ebből van elég sok vitánk, hogy mindig is változott a népművészet, a népi tárgyalkotás, de olyan keretek között, amit a falusi közösség, vagy az az adott műhely megengedett, tehát nem önmegvalósításról szólt. És azt gondolom, hogy ezek az apró változások, ennek bele kell, hogy férjen ma is.”44

Fajátékok, Tóth Lóránt ezüst okleveles alkotása, Élő Népművészet XVI. Országos Népművészeti Kiállítás, 2015. Fotó: Dusa Gábor.

3.3. Használható hagyomány

Egyes alkotások a múlt és a jelen közötti tárgyiasult párbeszédként értelmezhetők: nem a hagyomány konzerválását, hanem annak pragmatikus, kreatív újraértelmezését szolgálják a 21. századi életformához igazodva. A hagyomány nem mint merev forma, hanem mint inspirációs tudásbázis jelenik meg. A lentebb idézett alkotó szerint a népművészet maga is a funkcionális tárgyak készítése révén maradt fenn:45

„A mai használatban, a mai lakáskultúrához illő textileket készítek, lenből, pamutból, kenderből, és sokkal kevésbé dúsan mintázok, mint a sárköziek (…) Én kortársnak nevezem magam, tehát én abszolút a mai igényeknek megfelelően, a mai lakáskultúrához illően úgy készítem a dolgaimat, hogy nyugodtan be lehessen dobni a mosógépbe, nyugodtan be lehessen dobni a szárítógépbe, tehát én azt hiszem, hogy az ember el akarja adni a dolgait, akkor ezeket mind figyelembe kell venni, hogy ma a nőknek a nagy része nem fog már kézzel mosogatni, meg áztatgatni, meg nem tud, egyszerűen nem ér rá, meg nincs is hol. (…) Tehát a funkció az nálam nagyon fontos.”46

A fenti beszélő szemlélete a használható hagyomány fogalmához kapcsolódik, amely a népművészetet élő, a mai társadalmi és gazdasági folyamatokba beépülő erőforrásként kezeli. A hagyomány így nem önmagáért válik értékké, hanem azért, mert funkcionálisan releváns és fenntartható módon képes tovább élni a jelenben.47

Az alkotók szerint az élő tudás csak akkor őrizhető meg, hogyha ehhez nemcsak a 21. századi kortárs lakberendezésben, hanem a fiatal generációk megszólításában is alkalmazkodnak. Olyan tárgyakat kell létrehozni, amelyek nemcsak esztétikai értelemben kötődnek a népi kultúrához, hanem hordhatók, viselhetők a mai fiatal számára is. A tárgyalkotók folyamatosan keresik a hiteles, de modern igényekhez igazított formákat, hogy a népművészet értékei szélesebb rétegek számára is láthatóvá váljanak.48 A mesterség fennmaradása érdekében a hagyományos formavilágot átültetik a 21. század termékeire (például mobiltelefontok, tolltartó), a magas minőségben elkészített tárgyakat ma már a szakmai zsűri is elismeri.49

A tárgyalkotók a hagyományos keretek fellazításával, a modern felé való nyitással, valamint a kortárs vonal beépítésével és az alaptechnika átadásával törekednek a tudásátadásra, illetve a fiatalabb generáció megszólítására:

„Azt veszem észre, hogy viszont van fiatalítás, én nagyon örülök neki. Egyre több fiatalt [látni a közegben], úgy értve fiatalt, hogy nem csak az igazán idősebbeket, mint mondjuk a 10-20 évvel ezelőtt, hanem most van egy fiatal vonal is, akik meglátják ebben a lehetőséget. Belecsömörlenek a számítógépbe. Az, hogy csinálom, pötyögök, pötyögök, és nincs látványos eredménye. Azt meg megfogom, [hogy] milyen az anyag, kontaktusba kerülök az anyaggal, kontaktusba kerülök azzal, hogy én valamit csináltam, akkor az, hogy néz ki, ha jobban meghúzom, ha lazábban tartom, ha ide szúrok, ha oda is… Akkor például az egyetemisták, ők nagyon szeretik ezeket a kísérleteket (…) Tehát ők inkább ez a kísérletezéses vonal, és ők már mindjárt próbálják felhasználni. Tehát most inkább az ilyen rusztikusabb, mondjuk farmerre is rátehető vagy táskára is rátehető… Ezek, amik inkább mennek, így a hagyomány vonalán túl.”50

3.4. Az innováció határmezsgyéjén: technológia, alkalmazás és tervezés

Vita tárgya továbbá, hogy szabad-e gépesített eszközöket használni a kézműves termékek, alkotások előállításában. Az egyik álláspont szerint, amennyiben a cél a jó minőség és a praktikusság összehangolása, a gépi csiszolás például nem rontja a tárgy értékét, ha a szakmai minőség változatlan.

„Én sem kézzel csiszolom, csak a babaszékeimet, hanem igen, használok gépet, és több csiszoló gépet is, ráadásul nem kézifűrésszel vágom, hanem használok dekopírt is. Én azt gondolom, hogy ez nem főbenjáró bűn, holott a zsűrinél ez gyakran előkerül, hogy egy ácsolt ládát egy szemszekercével lehet megcsinálni.”51

„A nagyapám kovács volt, én még játszottam az ő kovácsműhelyében, és ő mindig azt mondta, hogyha lett volna gyerekkorában olyan fantasztikusan jó géppark, mint ami már idősebb, 80 éves korára megvolt, biztos, hogy használta volna. Tehát ő sem volt a saját maga elrontója.”52

A technológiai újítás nem a hagyomány „elrontása”, hanem a mesterség élő gyakorlatának része, amelyben a tudás mindig alkalmazkodik a kor lehetőségeihez.

Az alkotói folyamatban ma már a digitalizáció is megjelenhet. Az interjúk tanúsága szerint a mesterek és alkotók tudatosan integrálják a modern technológiát a munkafolyamatok megkönnyítésére és gyorsítására, anélkül, hogy az a tárgy lényegét vagy a kézműves jelleget csorbítaná. Ilyen eszköz például a projektor használata egy bonyolult, hagyományos mongol minta nemezre való felrajzolásához,53 vagy a tradicionális minták digitalizálásán alapuló modern textilnyomtatás, amely lehetővé teszi a hagyományos jász subamotívumok kortárs ruhadarabokon való megjelenítését.54

A nyersanyagok terén is szükség van rugalmasságra, mivel sok hagyományos alapanyag már nem elérhető a korábbi formában.

„Gyakorlatilag nincsenek is már olyan hagyományos alapanyagok, mint voltak száz évvel ezelőtt. Eltűnt a bőrfeldolgozás. (…) Nincs már magyar acél. Tehát, azt gondolom, hogy ezt figyelembe kell vennünk, és ilyen módon muszáj egy picit rugalmasabban kezelnünk.”55

Azonban az ipar technikailag tehát lehet kiváló, ám nem képes reprodukálni azt a kapcsolati, identitásbeli és kulturális többletet, amely a kézműves termékek sajátja. A lenti interjúrészletben a tárgyalkotó kézműves saját mesterségét és tudását, az érzelmi jelentések és a kulturális örökség felől értelmezi.

„Tehát az iparban azok a fejlesztések, azok a trükkök, azok a speciális dolgok, az mind-mind értékelendő, de ez egy más vetülete a sztorinak. Ezt úgy tudnám mondani, hogy a Hiltonban a mit tudom én hány csillagos séf főz, állati jó a kaja, mindenki azért van elepedve, hogy ott ehessen, megkóstolassa, de a nagymamáink bablevesét senki nem tudja produkálni.”56

A modern tárgykultúrába való beilleszkedés szintén komoly vitákat generál, amelyekben gyakran generációs és szemléletbeli különbségek is megmutatkoznak. A „népi motívumokkal” díszített mobiltok vagy a hímzett tornacipő kérdése jól példázza ezt. Míg a puristább szemlélet ezeket a tárgyakat a hagyomány kiárusításának tekintheti, egy pragmatikusabb megközelítés szerint ezek lehetőséget teremtenek a népművészet életben tartására a mindennapokban. „Hát de miért ne csinálna, ha mi most már mobiltelefont használunk, csak akkor az úgy nézzen ki, mint egy kézműves termék, és egy magyar népművészeti tárgy” – fogalmazta meg egy iskolaigazgató,57 hangsúlyozva, hogy a minőségi kivitelezés a kulcskérdés.

A tervezés szabadságával kapcsolatos diskurzusok arra keresik a választ, hogy az alkotó mennyiben térhet el a hagyományos motívumkészlettől, színhasználattól vagy szerkesztési módoktól. Bár a művészi szabadság elfogadott, a szakértők között konszenzus látszik abban, hogy az újításoknak tiszteletben kell tartaniuk az eredeti forrás logikáját. A legfőbb kritérium, hogy a tárgy tájegységi jellege, stílusa az átalakítások ellenére is felismerhető maradjon, megőrizve ezzel a kulturális kontextushoz fűződő kapcsolatát.58

Ezek a viták jelzik, hogy az innováció elfogadhatóságának határát a szakma nem egyetlen technológiai vagy formai kritérium mentén, hanem az ízlés, a minőség és a szakmai alázat dimenziójában húzza meg.

3.5. A giccs és a minőség vitái: a repülőtéri népművészettől a tudatos márkaépítésig

A szakmai diskurzusok nemcsak a követendő, pozitívnak vélt irányokat jelölik ki, hanem élesen elválasztják azokat a negatív példáktól, a giccstől és a silány minőségtől is. A giccs elutasítása a népi kézművesség szakmai identitásának és minőségvédelmének egyik legfontosabb alapköve.

„Amikor [túlzó] mértékben a látványra helyezik a hangsúlyt, amikor összekevernek stílusokat, amikor olyan helyre tesznek motívumokat, ami, én azt gondolom, egy alapvető erkölcsöt is jelent. Amikor egy termékenységi szívmotívum egy női nemi szerv fölé kerül. Szóval azért vannak alapvető szabályok, és ezek tudnak lenni szerkesztési szabályok.”59

A szakértők számára a giccs nem csupán ízlésbeli kérdés, hanem a hagyománnyal szembeni tiszteletlenség és a szakmai tudás hiányának a jele. A giccs a túlzó, a könnyű és olcsó sikert kereső megoldásokkal, a stílusok öncélú keverésével és a szimbólumok profán, kontextusból kiragadott használatával azonosítható.

4. A TÁRGYALKOTÓK PÁLYAKÉPE

A kortárs magyar népi tárgyalkotók közege sokszínű pályanarratívák és szakmai identitások mentén szerveződik. Az interjúalanyok életútjai jól érzékeltetik azokat a személyes és intézményes háttereket, amelyek a tárgyalkotói pálya felé vezettek, valamint az alkotók szakmai önmeghatározásának és a hagyományhoz fűződő viszonyának jellegzetes szereptipológiáit. A bemutatott pályaívek rávilágítanak arra, hogy a 21. századi népi tárgyalkotói szerep a családi örökségtől az intézményes képzéseken át a tudatos, más szakmából induló pályaváltásig számos utat bejárhat. Az eltérő indulási pontok alapvetően befolyásolják, hogy az egyes alkotók hogyan definiálják magukat: művészként, pedagógusként vagy éppen vállalkozóként.

Interjúalanyaink többsége gyerekkorában ismerkedett meg a népi kézművességgel. Egyesek arról számoltak be, hogy már gyermekként szerettek rajzolni, varrni, kis tárgyakat készíteni, ahogyan az egyik beszélgetőtárs fogalmazott „gyakorlatilag óvodáskorom óta mindenféléből csinálok [tárgyakat].”60 Többen nem formális keretek között, hanem autodidakta módon tanulták ki mesterségük, szakmájuk fortélyait. A kézműves tevékenység iránti fogékonyság mindegyik interjúalany elmesélése szerint már korán megmutatkozott, egyesekből tárgyalkotók lettek, akik termékeiket különféle vásárokon, internetes felületeken (saját honlap, Meska61) árulják, vagy a mesterség oktatóivá, a területen belül szervezeti képviselőkké váltak, továbbá a minősítési rendszerben vagy oktatási intézmény vezetőségében foglalnak helyet. A tárgyalkotók sokszor többféle mesterséget kipróbáltak, keresték a saját formanyelvüket, míg végül egy mesterség mellett kötöttek ki: „közben nagyon sokféle kézművességet kipróbáltam és kerestem nyilván, hogy amikor már a nemezt elkezdtem, de azért közben próbálkoztam fafaragással, bútorfestéssel, kosárkötéssel, szövéssel.”62

Az interjúk elemzése három jellegzetes pályaívet rajzol fel: a családi örökségen alapuló szerves tudásátadás, az intézményes kereteken belüli rátalálás, valamint a formális, akár más szakterületről induló szakmai életút. Ezek a hatások egy-egy pályaívben együttesen is jelen lehetnek, de az érdeklődés gyökerei általában az egyikből táplálkoznak. A tudás elsajátításának módja mélyen befolyásolja az alkotók későbbi szakmai identitását és a hagyományhoz való viszonyát.

4.1. Családi örökség és szerves tudásátadás

A családi és helyi közösségi háttér mély, zsigeri kötődést alakíthat ki a hagyományhoz,63 amely túlmutat a technikai tudás elsajátításán. Számos megkérdezett alkotó esetében a tárgyalkotó tevékenység ebben a közegben gyökerezik, ahol a tudás generációról generációra, szerves módon öröklődött, és a kézművesség a mindennapi élet természetes része volt. A hímző és képzésszervező beszélgetőpartner édesanyja révén került kapcsolatba a népművészettel, aki a hetvenes években kapcsolódott be a népművészeti mozgalomba. A családi háttér olyannyira meghatározó volt, hogy szinte „belenőtt ebbe a dologba”,64 és már fiatalon a hazai népművészeti scéna aktív szereplőjévé vált. Hasonlóan szerves kapcsolatról számol be egy másik képzésszervező is, aki falusi gyerekkorának köszönhetően a hagyományokat a mindennapokban élte meg. Még emlékszik a télen felállított szövőszékre, és arra, ahogy édesanyja hímzett, szőtt és font. Számára a népművészethez való kötődés „egy szerves átörökítés volt”,65 amely a paraszti élet természetes velejárójaként jelent meg. A viseletkészítő parasztcsaládból származik, ahol a kézműves tudás a női felmenőkön keresztül öröklődött. A varrást, hímzést és egyéb kézimunka-technikákat a nagymamájától és nagynénjeitől tanulta meg, nem pedig az iskolában. Ez a családi közegben elsajátított tudásalap teremtette meg későbbi szakmai pályájának fundamentumát.66 A fenti életutakban a tárgyalkotásra nem pusztán szakmaként, de az egyéni és családi önkép szerves részeként tekintenek.

4.2. Az intézményes keretek és a közösségi mozgalmak szerepe

A családi indíttatás hiányában sok alkotó számára egy intézményes keret jelentette az első, meghatározó találkozást a népművészettel. E pályautak elemzése során két fő típust különíthetünk el: az oktatási intézményeket, amelyek strukturált, formális szakmai belépési pontot kínáltak, és a társadalmi mozgalmakat, amelyek inkább közösségvezérelt bevonódást tettek lehetővé. Az oktatási intézmények ebben az esetben nem csupán a technikai tudás megszerzését biztosítják, hanem olyan szellemi hátteret is adnak, amely egész pályaíveket képes formálni. A nemezelő67 például nem kézműves családból származik, hanem néprajz szakos egyetemistaként került kapcsolatba a nádudvari iskolával, ami szakmai életútjának központi elemévé vált. A tűzzománcos, önmagára kiállító művészként hivatkozó alkotó esete még hangsúlyosabban mutatja ezt a hatást: a tanítóképző főiskolán, egy szabadon választható tárgy keretében ismerkedett meg a zománccal. Ez az élmény saját bevallása szerint annyira meghatározó volt, hogy felülírt minden korábbi pályatervet, és a tűzzománc az élete központi részévé vált.68

A társadalmi mozgalmak közül kiemelkedik a táncházmozgalom szerepe, amely az 1970-es, 1980-as években fiatalok tömegeit hozta közelebb a népi kultúrához. A viseletkészítő a helyi táncegyüttesben találkozott először a színpadi viseletekkel és azok néprajzi hátterével.69 Hasonlóképpen, a képzésszervező számára is a Fiatalok Népművészeti Stúdiója (FNS) és a táncházmozgalom jelentett olyan szellemi vonzerőt és közösségi közeget, amely megerősítette elköteleződését a népművészet iránt.70 Ezek a példák azt illusztrálják, hogy az intézményes és mozgalmi keretek képesek voltak pótolni vagy megerősíteni, kiegészíteni az esetlegesen hiányzó családi mintákat, és akár életre szóló elköteleződést kialakítani, meghatározó életpályákat motiválni.

4.3. A tudatos pályaválasztás és a formális képzés

A harmadik jellegzetes pályaív esetében a formális, nem feltétlenül népművészeti szakirányú képzésből származó ismereteket ötvözik a hagyományos mesterségbeli tudással. Az ezen az úton induló alkotók egy másik szakmából érkezve kamatoztatták megszerzett kompetenciáikat, ami egyedi, hibrid szakmai profilokat eredményezett. A viseletkészítő a családi közegben szerzett alapok mellett ruhaipari szakképző iskolában végzett, ahol olyan magas szintű műszaki és technológiai ismeretekre tett szert, amelyek ma a viseletrekonstrukciós munkájának alapját képezik. A hagyományos tudás és a modern ipari technológia tudatos fúziója teszi lehetővé számára, hogy a legmagasabb szakmai színvonalon dolgozzon.71 A játékkészítő pedagógus tanítói és népművelői végzettségét ötvözve hozott létre egyedi, oktatási fókuszú alkotói profilt. Számára a népművészet nem öncél, hanem egy olyan eszköz, amelyen keresztül a gyerekek vizuális kultúrája és egyéb képességei fejleszthetők. A pedagógiai és a népművészeti tudás integrálásával olyan játékokat és módszertant dolgozott ki, amelyek a közoktatásban is hatékonyan alkalmazhatók.72

Mások különféle szakiskolákban, szakkörök keretein belül kerültek közelebb a népi kézművességhez. Előbbi esetében a budapesti „Kisképzőt”, azaz a Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégiumot említették, a szakkörök pedig interjúalanyunk visszaemlékezése szerint „az országban több ponton is létrejöttek, és a Magyar Népművelési Intézet [Népművelési Intézet/Magyar Művelődési Intézet] szervezésében [működtek].”73 Ugyanakkor volt olyan interjúalanyunk is, aki óvónőképzőben foglalkozott népi kézművességgel, majd később vált tárgyalkotóvá.

Népi kézműves – népi bőrműves OKJ-s képzés, Hagyományok Háza, 2015. Fotó: Dusa Gábor.

5. A NÉPI KÉZMŰVESSÉG HELYZETE A MAGYARORSZÁGI FORMÁLIS OKTATÁSI RENDSZERBEN

A népi kézműves képzések ma Magyarországon többféle formális oktatási rendszerben és intézménytípusban vannak jelen az általános iskolai szinttől a nappali és felnőttképzésekig. Összegzésünkben bemutatjuk a képzések menetét, a tudásátadás módjait, valamint az intézmények kapcsolatrendszereit. Majd említést teszünk az oktatási rendszer hiányosságairól. Végül az informális tudásszerzési módokat ismertetjük.

5.1. Népi kézművesség az alapfokú művészetoktatásban: rendszerszintű hiány és helyi megoldások

A nemzeti köznevelésről szóló törvény említi, hogy a gyermekek adottságaiknak, képességeiknek, érdeklődésüknek megfelelő nevelésben és oktatásban részesüljenek, valamint tehetségük fejlesztése érdekében alapfokú művészetoktatásban vegyenek részt. Az alapfokú művészetoktatás a művészi kifejezőképességet alapozza meg és készíti fel szakirányú továbbtanulásra. A művészeti nevelés egyúttal a nemzeti hagyományok ápolásában, nemzeti értékek megőrzésében, valamint a különböző kultúrák iránti nyitottság kialakításában is jelentős szerepet tölt be.74

A 20. század második felére a tudás generációk közötti, családon belüli átörökítésének folyamata jórészt megszakadt.75 Az a természetes közeg, ahol a fiatalok a mindennapi élet részeként, a szüleiktől vagy a közösség idősebb tagjaitól sajátították el a szövés, hímzés vagy faragás fortélyait, eltűnt. Ezt a hiányt a közoktatási rendszer nemcsak, hogy nem pótolta, de sok esetben kifejezetten figyelmen kívül hagyta: a megszólalók egybehangzó véleménye alapján a Nemzeti Alaptanterv (továbbiakban: NAT) nem ismeri el a magyar tárgyi kultúrát mint alapvető tudáselemet. Ahogy az egyik szakértő fogalmaz, „megdöbbentő, hogy míg a japán papírhajtogatás benne van”, addig „a mi gazdag tárgyi kultúránkból semmi nincs a NAT-ban”.76

Beszprémy Katalin 2011-es írása szerint az oktatási rendszerben kevés idő jut a művészeti nevelésre, készségfejlesztő tárgyakra, melynek hiányát a művészeti iskolák töltik be. A művészetoktatásban a néptánc és népzene területe külön tanszakként működik,77 ellenben a népi kézművesség a képző- és iparművészeti műfajon belül kap helyet.78 Korábban, a Népi Kézműves Stratégia egyik tanulmányában már megjelent az a javaslat, hogy a népi kézművesség elméleti és gyakorlati tartalma miatt önálló tanszakként jelenjen meg az alapfokú művészetoktatásban.79 Ennek következményeire Beszprémy is felhívja a figyelmet írásában: „Ha a népi kézművesség nem nyeri el az őt megillető helyet a művészeti iskolákban, azaz nem tud önálló tanszak lenni, nem tud kinevelődni olyan új, fiatal generáció, amelyik megismeri, megszereti a tradicionális kézműves kultúrát.”80 2019-ben sikerült elérni, hogy indulhasson az alapfokú művészeti iskolákban népi kézműves szakirányú képzés, ahol taníthatnak Népi játék és kismesterség oktatója szakképesítéssel rendelkezők.81

Kutatásunkban két, alapfokú művészetoktatással is rendelkező intézmény képviselőjével folytattunk beszélgetést, melyekben megjelenik a népi kézműves tevékenység. Összegzésünkben a keszthelyi Család Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola, valamint a Búzaszem Katolikus Általános Iskola és Művészetoktatási Iskola művészetoktatási stratégiáit, valamint a népművészetnek, népi kézművességnek az intézményes megjelenését ismertetjük.

5.1.1. A keszthelyi Család Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola

A keszthelyi Család Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátus fenntartásában működik, ami támogatja az intézmény céljait a magyar népi hagyományokkal kapcsolatos ismeretek közvetítésében.82 Az intézményben a Nemzeti Alaptanterv (NAT) alapján folyik az oktatás, ami miatt megkapják az állami normatív támogatást, így fenntartható az intézmény működtetése. Az iskolába újonnan érkező vagy épp a tanulást más oktatási intézményben folytató diákok is be tudnak kapcsolódni a NAT-alapú tanmenetbe. Az alapfokú művészetoktatásban az iskola fennállása óta kirajzolódott tantervi követelményrendszer alapján zajlik az oktatás.83 Az intézmény Alapító Okirata szerint több művészeti ágazatban lát el művészetoktatási feladatokat.84 Zene-, tánc, szín- és bábművészeti, valamint képző- és iparművészeti ágon belül népzene, néptánc, kézműves tanszakokat működtet. A foglalkozásokat „külsős telephelyen (…) egy hivatalosan engedélyeztetett művészetoktatási telephelyen” tartják,85 vagy megállapodást kötnek más intézményekkel:

„Egy másik iskolával, művelődési házzal ‒ általában ez a két forma ‒, önkormányzattal megegyezünk terembérlésről, hosszú távon. Megegyezünk arról, hogy ezt a tevékenységet mi szeretnénk, és ők általában örömmel fogadják, mert akkor egy hiányt pótolunk ezáltal. Ez nekik is nagyon alkalmas, mert az ünnepekre a mi tanulóink által felkészítjük a gyerekeket, a falut, a közösséget, az iskolát. És hát amire nekik nincs pénzük, amire nekik nincs keretük, amire nekik nincs szakemberük, azt akkor mi tantervszerűen, tervszerűen és hosszú éve[ke]n át, tehát nem egy szakkör, vagy nem egy egyetlen megjelenés alapján, hanem egy tudatosan tervezett hosszabb időben tudjuk megvalósítani.”86

Az általános iskolai intézményben képesítést, szakmát nem kapnak a tanulók, hanem „az élvezet és ismeret szinten” ismertetik meg a gyermekeket a népi kézműves mesterségekkel.87 A vezetőség célja, „hogy az, aki ide általános iskolába jár, az egy még teljesebb kultúrát kapjon, egy komplex kultúrát kapjon. És ebben nagyon nagy segítség nekünk, akár a kézműves, akár a néptánc-, népzenetanítás.”88 A népi kézművesség oktatásába sokoldalúan fektet be az intézmény nemcsak az eszközök, alapanyagok beszerzésével, hanem szakmai látogatásokkal népművészeti mestereknél, vagy épp azok meghívásával is. A művészeti iskolában a kötelező tantárgyak között a néprajzi ismereti tantárgyak is szerepelnek. Az iskola célul tűzte ki a folklór, a népi vallásosság és a hazai hagyományok megismertetését, megélését, ezért az éves programokat is az ünnepkörök szerint szervezik, ami több esetben hétvégére esik, hiszen „egy fehér vasárnapot csak vasárnap lehet megülni.”89 Az intézmény művészetoktatásában is a népi kultúra elemeinek éltetése a cél, az,

„hogy ne színpadra állított koreográfiákat tanuljanak, vagy ne csak azt tanuljanak a gyerekek, hanem (…) szabad táncot. Hogy amikor megszólal a tájegység zenéje, akkor ő mégis tudja körülbelül, hogy arra hogy kell, mit kell és mit szoktak [táncolni]. (…) a táncházak kiváló alkalmak arra, hogy ezeken az alkalmakon ezeket éltessük.”90

A népzene és néptánc tanszak esetén komoly nehézséget jelent az intézmény számára a megfelelő szakemberek alkalmazása. A vidéki munkalehetőség és a korlátozott művészi aktivitás (például a kevés fellépési és táncházi lehetőség) nem motiválja a fővárosban akadémián tanult, felsőfokú végzettséggel rendelkező oktatókat. Az intézmény vezetése ezért olyan stratégiát dolgozott ki, amely igyekszik vonzóbbá tenni az iskolát és próbálja helyben tartani az oktatókat. Az egyetemistákat utolsó éveikben óraadó tanárként hívják meg az iskolába, szállást és étkezést biztosítanak számukra.

A kézműves-foglalkozások oktatói gárdáját az intézmény eltérő módon alakítja ki. Az iskola alkalmaz olyan pedagógust, aki tart rendszeresen kézműves-foglalkozásokat, emellett együttműködnek helyi kézművesekkel, szakemberekkel, akik becsatlakoznak a gyermekek oktatásába. A diákoknak lehetőségük van több mesterséget is kipróbálni. Beszélgetőpartnerünk elmondása alapján „volt babakészítés, volt bőrözés, volt fafaragás (…) mivel nincs egy olyan nagy profi műhelyünk, hogy egy irányúak lennénk.”91 A foglalkozások során elsősorban használati tárgyakat készítenek, amit a gyerekek is értékelnek: „egy szőnyeget, egy tarisznyát, használati tárgyakat, ez nagyon nagy csábító erő (…) Akár egy gyertyamerítés, vagy a tojásírás, rajonganak érte, nagyon szeretik.”92

Az iskola vezetése fontosnak tartja, hogy a népművész mesterektől és gyakorló alkotóktól tanulhassanak, tapasztalatokat szerezhessenek a gyerekek. A meghívott mesterek nemcsak mesterségüket mutatják be, hanem a találkozások alkalmával lehetőség nyílik az életmódjuk, környezetük megismerésére is.

„Azért ők másképp tudják bemutatni nemcsak a saját mesterségüket, hanem a saját élethelyzetüket, a saját környezetüket, ahol ők felnőttek, ahogy ők belenőttek abba, (…) amit ő maguk is vagy szakmaként, vagy hobbiként csináltak. De most mindenképpen egy megtisztelt helyzetben meghívjuk őket, és mestereinknek hívjuk őket, és ők nagyon sokat tudnak adni a gyerekeknek.”93

Beszélgetőpartnerünk a hagyományos életformák, szokások, hagyományok és tevékenységek megismerését és mindennapokba integrálását a közösségi lét és a teljes élet alapjaként tekinti, „a túlélésnek egy formája lehet (…) ezek természetes életet szolgálnak és abból nőttek ki. Tehát a természetes szükségleteinket ‒ a megünneplés is, hogy eljátszunk, hogy a bánatokat, az örömöket, a mindent ezen belül meg lehet élni.”94

A népi kultúra elemei, mint a zene, tánc, kézművesség természetes készségfejlesztő eszközök. A kézműves technikák fejlesztik a gyermekek finommotorikai készségeit, a kéz és az ujjak mozgatásával, „hogy papírral, hogy fonallal, hogy ruhával, hogy textillel dolgoznak, vagy a tojásírással, hogy vigyázni kell, a forró viasz természetét megismerni, az írástechnikát megismerni.”95 Interjúalanyunk szerint a néptáncolás esetében azok a készségek, amik fejlesztését általában gyógypedagógiai foglalkozásokon kapják meg a gyermekek, mint „a memória, a zenememória, a térlátás, a térhasználat, (…) ez megvan egy természetes formában, és spontán formában.”96 Úgy véli, hogy a kézműveskedést pedig kötelezővé kellene tenni mindenhol az általános iskolákban. A művészeti oktatás a diákok egyéni fejlődését, a közösségben való működését, a színpadi fellépések pedig a gyerekek kiállását támogatják. Az iskola épületében a fiatalokat körülvevő környezetet is igyekeztek olyan tárgyakkal megtölteni, hogy találkozhassanak a hagyományos formákkal, eszközökkel, például az osztályokban saját névvel ellátott kerámiabögrékből isszák a teát, illetve itt „nem a szorzótábla van kirakva a falra”, hanem nemez faliszőnyegek és szőttesek.97

Az általános és művészeti iskola végeztével több diák is a népművészet területén tanul tovább kézműves vagy táncos szakirányokon, például a Fejér vármegyében található abai Atilla Király Gimnáziumban vagy a budapesti Magyar Táncművészeti Egyetemen.

5.1.2. A gödi Búzaszem Katolikus Általános Iskola és Művészetoktatási Iskola

A modern köznevelés hiányosságaira98 adott válaszként a gödi Búzaszem Katolikus Általános Iskola egy alulról szerveződő, szülői kezdeményezésen alapuló (de egyházi és állami intézményekkel együttműködő) pedagógiai alternatívát képvisel, mely, bár nem követ tisztán egyetlen oktatási modellt sem, legfontosabb minta- és rokoniskolájának a keszthelyi Család Iskolát tekinti (ahhoz hasonlóan a NAT kereteiben zajlik az oktatás). Horváth Szilárd, Nagyné Bernolák Dóra és Ország Tibor gödi plébános elhatározásából, a család és iskola szimbiózisának szellemiségében alapították az intézményt, amelynek első osztálya 2004-ben kilenc fővel indult. Az iskola története során keresztülment néhány fenntartóváltáson (a Magyar Kolping Szövetségtől a verőcei reformátusokon és a piarista renden át a Váci Egyházmegyéig),99 azonban az iskola alapértékei a változó adminisztratív keretek között is stabilak maradtak, szilárd bázist kínálva a nevelési munka számára.100 Az intézmény működtetését a Búzaszem Alapítvány támogatja az iskolaépület otthonadójaként, nyári táborok szervezőjeként vagy a különböző pályázatokon (például Csoóri Sándor Alap) elnyert források segítségével szervezett programokon keresztül.101

A Búzaszem pedagógiája négy pillér (kereszténység, magyar néphagyomány, családiasság, természetközeliség) szerves egységére épül. Az intézmény egyik legfontosabb alapvetése, hogy „nem gyermeket, hanem családot fogad be.”102 Ez a szemlélet a szülőket mint „társnevelőket” emeli be az iskola belső körébe, ahol a bizalom és a szoros párbeszéd alapfeltétel. A kereszténység az iskola szellemiségében megélt életformaként működik, amely áthatja a családi életet, oktatást, nevelést.103 Az iskola alapértékeiben megfogalmazottak szerint a Búzaszem-modellben a magyar néphagyomány elsődleges identitásképző tényezőként működik, amely a szellemi és tárgyi kultúrát, népművészetet nevelési erőforrásként hasznosítja. Az osztálylétszámok alacsonyan tartása és a családok bevonása biztosítja a gyermekközpontú szemléletet és a tehetséggondozást. Az intézmény számára fontos, hogy a teremtett világ tisztelete a fizikai környezetben és a nevelési ritmusokban is visszatükröződjön.104

A Búzaszem-modell interjúalanyunk elmondása alapján a művészeti nevelés kognitív transzferhatásait tudatosan használja. Az intézményvezetés vallja, hogy a népművészet az „egész ember” nevelésének eszköze, melynek komplexitása stimulálja a racionális agyterületeket, fejlesztve az „algoritmikus gondolkodást”, ami a diákok körében közvetlenül mérhető a matematikai és nyelvtani kompetenciák javulásában.105 Az oktatási időkeret mintegy egyharmadát népművészeti órák töltik ki. A néptánc a testnevelés részeként integrálódik a tanrendbe, és hangsúlyt kap az egyéni hangszeres oktatás (koboz, duda, tekerő, citera, furulya). A kézművesség a technikaórák keretében zajlik, e tantárgy ismereteit pedig többen tanítják, akik között rajztanárok, viseletkészítők, bőrművesek, fafaragók is megtalálhatók, végzettségük pedig szintén változatos: vannak közöttük diplomás pedagógusok, Nádudvaron képzett népi kézművesek vagy szakirányú képzettséggel nem rendelkező, de magas minőségben alkotó tanárok egyaránt. Ez az oktatási struktúra az általános iskola és az alapfokú művészeti iskola szervezetileg összehangolt működése, az úgynevezett iskolaotthonos rendszer révén valósul meg. Ez lehetővé teszi a pedagógiai differenciálást: míg az osztály egy része gyakorlóórán vesz részt, addig a tanítók egyénileg vagy párban tudnak foglalkozni például a hangszeres növendékekkel. Mindezt kiegészítik az évkörhöz kapcsolódó rendezvények, amelyek keretében további programokat, például táncházat vagy kézműves-foglalkozásokat szerveznek.106

Az iskolába felvett pedagógusok az intézmény szellemisége által támasztott elvárásokat leginkább a gyakorlatban (például a Búzaszemben töltött gyakorlati idő vagy már az oktató-nevelő munka során) tudják elsajátítani. A főigazgató megfogalmazásában ugyanis: „Nekünk kell őket tanítani a magyar néphagyományra. […]. Tehát ha komolyan gondoljuk, hogy a magyar állam nincs magyar kultúra nélkül, és a magyar kultúra nincs a magyar néphagyomány nélkül, akkor kutya kötelességünk lenne a tanítóinkat és az óvónőinket, a pedagógusainkat a magyar néphagyományban nevelni.”107 A Búzaszem tanári karában tehát nem csupán a népművészeti szaktantárgyak (kézművesség, néptánc, népzene) oktatóival kapcsolatos elvárásként fogalmazódik meg a magyar néphagyomány ismerete, hanem az általános tanítóktól is elvárják ezt. Ennek érdekében, a hiányzó tudásanyag elsajátítását segítendő, belső tanári mentorprogramot hoztak létre.108

Az oktatás ritmusát a kalendáriumi évkör rítusai adják, amelyeket a közösségi kompetenciák fejlesztésének terepeiként fognak fel. A ciklikus nevelés állomásai (pl. Mihály-napi vásár, Szentek kalendáriuma) a folytonosság és a felelősségvállalás érzésének erősítését célozzák. Az iskola által szervezett Gergely-járás során a felsőbb évesek „hívogatják” az iskolába készülő óvodásokat; ez a dramatikus játék az intézmény megfigyelései alapján fejleszti az empátiát és a verbális kifejezésmódot. A hívogatott gyermekek monogramos búzászsákot kapnak, melyet a későbbi Búzáskalendárium napján ők maguk vetnek el, gondoznak és aratnak le, megélve az élet körforgásának metaforáját. A Búzaszemben fontosnak tartják azt is, hogy a rítusokat az egyházi év rendjéhez igazítsák: például az András-napi (november 30.) bál végén szertartásosan lekapcsolják a fényeket, véget vetnek a hangos zenének, táncnak, és csendes, közös énekléssel indítják el az adventi időszakot.109

Az iskola küldetésében alapvető szempont a gyermekek idegrendszeri állapotának felmérése, javítása, megóvása, ennek érdekében minden beiratkozó gyermeknél mérik a csecsemőkori reflexek érettségét. Az iskola képviselője hangsúlyozza, hogy mérési eredményeik alapján a népművészeti tevékenységek nagymértékben javítják az idegrendszer működését – tehát azok neuro-pedagógiai fejlesztő jelentőséggel is bírnak (fentebb a Család Iskola esetében hasonló tapasztalatokkal találkozhattunk). Ezzel párhuzamosan az intézmény radikális „digitális diétát” hirdetett: az iskola okostelefon-mentes övezet, és a családokkal kötött megállapodás értelmében a gyerekek otthon sem használnak okoseszközöket vagy közösségi médiát. A cél, hogy ne „szórakoztató-központokat tartsanak a zsebükben”, hanem visszataláljanak a személyes kapcsolatokhoz.110

A Búzaszem-modell célja, hogy a múltat tiszteletben tartó, de élő és dinamikus fejlesztőközpontként működjön, amely a néphagyományt a 21. századi kihívásokra (MI, digitalizáció) adott érvényes válaszként kezeli.111

5.2. A Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium

„Az országban három olyan intézmény van, ahol a néphagyomány edukálása is megtörténik a szakma oktatásán keresztül. Az egyik a Hagyományok Háza, a másik a nádudvari iskola, a harmadik pedig a Békéscsabai Egyesületnek a képzőtere. Ez a három, ahol biztosan állíthatom, hogy olyan milliőben nevelik [a diákokat]; ugye ebből csak egy az, ahol nappali képzésben tanulnak a fiatalok, és ez a nádudvari iskola. Ebből a nádudvari iskolából kellene még az országba, mondjuk egy valahol Szombathely[en], Sopron[ban] ‒ nem tudom, Kőszeg[en] vagy lefele Zalában. Tehát kellene még legalább az ország másik felébe is egy ilyen iskola.”112

A Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium kézműves szakmát adó nappali képzést kínál, ahol a hallgatók két- és hároméves, valamint felnőttképzésben vehetnek részt.113 Nappali képzés keretében 15-től 23 éves korig tanulhatnak a diákok, „van, aki nyolcadik után, van, aki érettségi után, van, aki főiskola vagy egyetem után” kezdi meg a képzést.114 Az intézmény 1992-ben alakult Népi Kismesterségek, Szolgáltató Mesterségek Szakiskolája néven,115 2013 óta államilag fenntartott iskola, 2020 óta pedig a Berettyóújfalu Tankerületi Központ részeként működik.116

A képzés jelenleg öt mesterségből tevődik össze. A diákok bőrműves, faműves, fazekas, nemezkészítő, valamint szőnyegszövő és takács szakirányok közül választhatnak.117 Interjúalanyunk szerint korábban a falusi turizmus és a kosárfonás szakok is a kínálatban szerepeltek.118 Az iskola a NAT alapján állítja össze a tanmenetet, melyek között szakmai tárgyak, szakmai gyakorlati tárgyak, szakmai elméleti tárgyak, közismereti és a vizsgafeltételhez köthető tárgyak szerepelnek. Az elméleti, szakmai néprajz keretében a diákok megismerkednek az adott mesterség szakmai hátterével, az életmóddal, az adott technika társadalmi hátterével. Fontos tantárgy az anyagismeret, melyen több alapanyaggal (például különféle fafajtákkal, festési eljárásokkal) találkozhatnak a tanulók. Másik jelentős tantárgy a szakmai rajz óra, ahol főképp a tervezést sajátítják el.119 A képzés elején a diákok kisebb tárgyakat készítenek, találkoznak a különböző technikákkal, mintákkal és alapváltozatokkal. Másolás, reprodukció útján tanulják meg egy-egy alkotás elkészítését. A képzés utolsó évében a tanulók „saját tervezésű tárgyakat készítenek, és ebből készül el év végére a vizsgakollekciójuk.”120

A szakmai tantárgyak mellett a művészettörténet, a vizuális kultúra, rajz és vállalkozásismeret is megtalálhatók a kínálatban.121 Utóbbi azért is fontos, hogy „az itt végzett diákok akár egyből tudjanak vállalkozni, akár vásárokon, akár megrendeléseket is tudjanak teljesíteni, megfelelő vállalkozási formával, számlával ellátva.”122 A képzés elvégzése után a hallgatók nagyrészt vállalkozást indítanak, „a többség az próbál, vagy igyekszik ebből megélni.”123 Ugyanakkor a végzettek kevés százaléka tud azonnal vállalkozóként érvényesülni, többen elmennek mesterhez dolgozni, vagy más területen keresnek munkát, miközben apránként gyűjtögetnek műhelyük kialakítására, eszközeik megszerzésére. Az oktató szerint:

„Mindig az a tapasztalat, hogy elmennek vagy egy mesterhez dolgozni, vagy más egyéb szakterületen elkezdenek dolgozni, és apránként összeszedik a mesterséghez való eszközöket, és amellett még dolgoznak. Ők próbálják azokat a kisebb tárgyakat, azokat a fogásokat gyakorolni és fejleszteni, amiket itt megtanultak az iskolában. És akkor nyilván szoktak készülni vásárokra, pályázatokra, és ezek mind megmérettetések, az egyik nyilván egy szakmai zsűri előtt, a másik pedig a nagyközönség előtt.”124

Az érettségi elvégzése után többen a továbbtanulást választják, például néprajz szakra jelentkeznek, pedagógus pályát választanak, fejlesztőpedagógusokként alkalmazzák az elsajátított kézműves technikákat.125

Az iskola célja, hogy a különféle mesterségek alapjait sajátítsák el az itt tanulók, ahogyan egy oktató fogalmaz, egy alapot adnak: „ebből nagyon szűkös időben mindent nem lehet megtanulni, nem lehet megtapasztalni, de a kezdő alaptudással már fognak tudni elindulni.”126 A képzés célja továbbá, hogy felkeltsék az érdeklődésüket, ösztönözzék a források, további szakirodalom feltárását, a diákok fejlődését és továbbtanulását. A tanulóknak a képzési idő alatt lehetőségük van több mesterséget is kipróbálni, akár társítani, például a bőrös műhelyben alkotni nemez szakosként.127

A gyakorlati oktatás két helyszínen, az iskola szomszédságában található közművelődési intézetben és annak alagsorában zajlik. További műhelyek működnek az iskola régi épületében. Az iskolában tanulók létszáma nem magas, kb. 85 diák tanul az intézményben, a műhelyekben egyszerre tíz-tizenkettő diákot tudnak tanítani. A hallgatók többsége célirányosan érkezik az intézménybe szakmaszerzés céljából. Választásukat jellemzően a mesterséggel való korábbi találkozás, a családi háttér (alkotó szülők, művészek) vagy a néptáncos múltjuk és az ehhez hasonló közösségekben való felnövés határozza meg. Bőrös szakmára több gyakorló lovas is érkezik, akik szerszámot szeretnének készíteni vagy javítani. „A többség azért így jön oda, hogy valahol már megfertőződött [a népművészettel].”128

A két- és hároméves képzés a következőképpen épül fel:

„Van az alapképzés, a hároméves képzés, azok számára készült, akik nyolc általános után érkeznek. Akik érettségi vagy már egy más egyéb szakmával rendelkeznek, azoknak pedig van kétéves intenzív képzés, melynek tulajdonképpen ugyanannyi a gyakorlati óraszáma, mint a háromévesnek, csak nyilván töményebben, nagyobb óraszámba kapják a diákok. És most már van érettségi osztályunk is, ami idén az első érettségi osztály. Sikeresen tett érettségi vizsgát, amire büszkénk vagyunk, hiszen ez is egy fejlődés az iskolának, hogy nemcsak szakmákat oktatunk, hanem most már eljutottunk odáig is, hogy az érettségire is fel tudjuk készíteni a diákokat. Ami azért szerencsés, mert akik ott elvégeznek egy szakmát, (…) ebben az intézményben [tudnak] még az érettségire felkészülni.”129

A hároméves a leghosszabb szakmai képzése az intézménynek, melynek keretén belül heti két napot tanulják a diákok a szakmát, a többi napokon pedig az egyéb, közismereti tantárgyakat. Az iskola oktatási szerkezetében azonban a művészeti tárgyak magasabb óraszámban vannak jelen: „Nyilván egy picit más, mert ez művészeti iskola, tehát mondjuk kiemelt a művészettörténet, a rajz, a tervezés, néprajz, néptánc, de azért ugyanúgy van matek, magyar, történelem.”130 A harmadik év végén a diákok szakmai vizsgát tesznek, majd két év érettségi felkészítést kapnak, így az ötödév végén tesznek érettségit, választott tárgyban pedig a szakmai vizsgájukat teljesítik. Az érettségi vagy más végzettség után érkező tanulók kétéves képzésben vesznek részt, ahol

„szinte száz százalékban ‒ ez három és fél napot jelent hetente ‒ szakmai képzésben vesz részt, ennek ugye hetven százaléka nagyjából a gyakorlat, maradék harminc elmélet, és a maradék heti másfél napon pedig olyan művészeti tárgyakat tanul, mint művészettörténet, néprajz, néptánc, rajztervezés, de már nem tanulja az alap középiskolai tárgyakat, mert nyilván ez onnan már túl van.”131

A felnőttképzésben részt vevő diákok célirányosan, tudatosan választják a nádudvari iskola képzéseit. Interjúalanyunk beszámolója szerint a néprajzosok, régészek elméleti tudással rendelkeznek, felnőttképzésben pedig megismerkedhetnek az egyes mesterségek gyakorlati oldalával.132

A nádudvari iskola művészetoktatási szemléletmódját a következő idézet mutatja be:

„egy nagyon jó szemléletet ad az életre (…) itt a tánc, a zene, a kézművesség azért elég ‒ hogy mondjam ‒ erőteljesen vagy koncentráltan van jelen, és ez őket nagyon-nagyon jól tudja inspirálni. (…) mert valahol mindegyik kapcsolódik mindenhez. A népdalokban megénekelt dolgok megjelennek a tárgyakon, a népzene szépsége, mely a táncra ösztönzi az embert, az éneklésre ‒ úgyhogy az a jó, hogy minden mindennel összefügg. És valahol kifejező is, és (…) meg tudják magukat találni abban, amiben otthon érzik magukat.”133

Az egyik megkérdezett oktató számára fontos, hogy ne csak az adott mesterség technikáját, hanem mögöttes szellemi, néprajzi tudást is elsajátítsanak a diákok, ami az elkészült tárgyban megmutatkozik. A kézművesség átadásában fontos szerepet kap az „identitástudat” és a „tartás”, vagyis az önazonosság erősítése, amely által közelebb kerülnek a népi műveltséghez.134 Az iskola az évkör szerinti ünnepek megélésével, fellelhető szimbólumrendszerekkel hívja fel a tárgyi népi kultúrára is a figyelmet, világítja meg az összefüggéseket. A tanulás során először az alapokat kell elsajátítani, hogy aztán az alkotó tudjon miből építkezni. A saját egyéniség megtalálása nehéz folyamat, az oktató szerint a hallgatók „lehetőséget kapnak arra a tárgytervezés során, hogy önállóan alkossák meg az első tárgyaikat (…) mindegyiket önállóan tervezik. Nyilván megvannak azok az alap kiindulási szempontok, ami alapján, ami mentén kell, hogy alapuljon a tárgyformálás.”135 A tárgy szerkezetében szabad kezet kap a diák, de a tanár él a korrektúra lehetőségével, hogy az arányokra, kompozícióra, tervezésre felhívja a tanuló figyelmét.136

Az iskolai kirándulásoknak, szervezett táboroknak köszönhetően több mesterrel, alkotóval is találkozhatnak, élményeket szerezhetnek. A tanulmányutak során Erdélybe, az ország peremvidékeire, határhoz közeli településeire juthatnak el a diákok, olyan helyekre, ahol az oktatóknak személyes vagy intézményi kapcsolataik vannak. Az iskola kiállítások, konferenciák szervezésével, valamint rendezvénylátogatásokon keresztül tart fenn együttműködést más hasonló intézetekkel, ilyen például a Fóti Népművészeti Szakgimnázium és Gimnázium vagy a Békésmegyei Népművészeti Egyesület. A Búzaszem Iskolából több diák folytatja tanulmányait a nádudvari iskolában, „hisz ott is a népi műveltség és szellemiség, ami nagyon meghatározó (…) nagyon jó alapokat tudnak adni az ottani diákoknak.”137 Az intézmény fontosnak tartja a szakmai kapcsolatok fenntartását, éltetését, egymás segítését, valamint a diákok számára különböző lehetőségeinek biztosítását. Külhoni szervezetekkel, az Erdélyi Hagyományok Házával, a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvánnyal, műhelyekkel is szoros együttműködésben áll az intézmény. Továbbá helyi mesterekkel is tartják a kapcsolatot, akiknek a személyisége és a munkássága nagy hatással van a diákokra. Beszélgetőtársunk szerint „ezek mind olyan példaértékű emberek, személyek, egyesületek, civil szervezeteknek a képviselői, akik olyan példát tudnak mutatni, hogy igen, a közösség megteremtésével lehet olyan értéket képviselni, olyan értéket átadni, alkotni, ami nyilván megtartó erejű.”138

A nádudvari iskola Hagyományos Mesterségek Oktatásáért Alapítványán keresztül tudják támogatni az itt tanuló diákokat ösztöndíjakkal, tanulmányutakkal, pályázatokkal, rendezvényekkel, ahogyan az egyik oktató fogalmazott, „elsődlegesen nyilván a diákok tudásának a gyarapodására alakult meg, illetve értékteremtés céllal (…) akár ha kinyitjuk nagyobbra a kapukat, akkor mások befogadására (…) egy olyan rendezvényt megvalósítva, ami a környező településen élők számára is elérhető, illetve bárki számára is.”139 A Réka Darida Alapítvány140 havi rendszerességű kézműves alkotói ösztöndíjat biztosít az itt tanulók számára szakmai fejlődésük támogatására.141 A diákok közül hét tanuló vehet részt az ösztöndíjban, melynek keretében egy tanéven keresztül kapnak támogatást. Ezen idő alatt beszámolót kell készíteniük, emellett lehetőséget kapnak kiutazni az Alapítvány székhelyére, New Yorkba, ahol egy kiállítóteremben mutathatják be az ösztöndíjas időszak alatt készített alkotásaikat.142

5.3. Intézményi finanszírozás: az állami, egyházi és alapítványi támogatások

Az intézményesült formában működő szereplők számára a finanszírozás több csatornán keresztül érkezik: közvetlen állami támogatásból és pályázati forrásokból, valamint az egyháztól (a Búzaszem Iskola esetében a Katolikus Egyháztól, a Család Iskola esetében pedig a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátusától, amely az iskola fenntartójaként működik).

A nádudvari kézműves szakiskola példája jól szemlélteti az állami finanszírozás modelljét. A fenntartó biztosítja a működéshez szükséges alapvető kiadásokat: a béreket, az üzemeltetési költségeket és az alapanyagokat. Bár ez a rendszer garantálja a stabilitást, egyben bürokratikus is, mivel minden beszerzés engedélyeztetési folyamathoz kötött, ami csökkenti a rugalmasságot.143

A civil szervezetek és az oktatási intézmények működésében kulcsszerepet játszanak a pályázati úton elnyerhető támogatások. A Csoóri Sándor Alap, az Erasmus-programok vagy magánalapítványok (például a korábban említett Darida Foundation) forrásai teszik lehetővé a szakmai tevékenységek bővítését. A békéscsabai egyesület például ezen forrásokból képes csökkenteni a tanfolyamok díjait,144 a nádudvari iskola szakmai kutatóutakat és rendezvényeket finanszíroz belőlük,145 a Búzaszem Iskola számára pedig a Csoóri Sándor Alap tette lehetővé új hangszerek vásárlását, mesterkurzusok szervezését.146

A pénzügyi támogatási rendszer egyik legfájóbb hiányosságaként a célzott, egyéni alkotókat vagy tanulni vágyókat segítő programok szűkösségét jelölik meg az interjúalanyok. Egy képzésszervező egy átfogó ösztöndíjprogram szükségességét hangsúlyozza, amely mind a tanulni vágyókat, mind a kezdő kézműves vállalkozókat segítené.147 Súlyos anomáliaként fogalmazódik meg az, hogy a nádudvarihoz hasonló, államilag elismert képesítést adó szakiskolák diákjai nem részesülnek automatikus állami ösztöndíjban, ellentétben a szakképzésben tanulókkal, ami tovább nehezíti a szakmai utánpótlás biztosítását.148

Sütőedény, Farkas Gábor Folk-trend díjas alkotása, XXI. Országos Fazekaspályázat, 2020. Fotó: Dusa Gábor.

5.4. Felnőttképzések, tanfolyamok

A felnőttképzés iskolarendszeren kívüli, szervezett és célirányos képzési forma, melyben kompetenciafejlesztés, tudásbővítés vagy új készségek elsajátítása a cél. A résztvevők jellemzően már munka mellett, rugalmasabb keretek között, jelentős részben önállóan készülnek fel a meghatározott tananyag szerint.

A népi kézművesség területén a Békés Megyei Népművészeti Egyesület és a Hagyományok Háza kínál felnőttképzési programokat, ezen belül akkreditált képzéseket, valamint szakképzéseket.149 A gyakorlati oktatások heti rendszerességgel, intenzív alkalmakon és táborokban történnek. Az intézmények képzései rendszerezett keretet adnak a tudásnak, a szakképzések pedig államilag elismert szakmai végzettséget biztosítanak.150 Jelentőségük abban áll, hogy egyensúlyt teremtenek az elméleti (néprajzi, művészettörténeti) és a gyakorlati ismeretek között. Ez a komplex tudásbázis elengedhetetlen ahhoz, hogy az alkotók ne csak technikailag legyenek képzettek, hanem a kulturális kontextust is értsék, ami a megkérdezettek megfogalmazásában a hiteles és innovatív alkotáshoz szükséges. A tudásátadás ezen formái azonban nem működhetnek stabil gazdasági háttér nélkül, így a puszta fennmaradás feltételeinek megteremtése is alapvető kihívást jelent az alkotók és szervezeteik számára.151

A felnőttképzésben résztvevők motivációi sokfélék, sokan önkifejezés, önmegvalósítás céljából tanulnak. Személyes élmények, családi minták vagy gyermekkori tapasztalatok is ösztönözhetik őket, illetve, ahogy beszélgetőpartnerünk fogalmazott: „vagy valami miatt van valami megmagyarázhatatlan kötődés, hogy elkezd valamit csinálni, vagy csak egyszerűen megtetszik neki valami valahol, egy vásárban, és elindult [ezen az úton].”152 Egy interjúalanyunk szerint „a bútorfestésnek meg most van egy reneszánsza.”153 Jelenleg a kézművesség, különösen a bútorfestés, szövés fellendülése főként annak köszönhető, hogy saját kedvtelésből többen űzik. „Budapesten most körülbelül negyven jelentkező volt a tíz helyre eredetileg, ezért indított kényszerűségből két csoportot a ház.”154 Sok fiatalasszony gyermeknevelés közben és után keresi a szabadabb alkotói tevékenységet. Ahogyan beszélgetőpartnerünk fogalmazott:

„Azt látom, hogy (…) gyanúsan sok a gyesen lévő kismama, akinek már az otthoni elfoglaltság nem teszi ki a lelki szükségleteinek a nagyobb részét, tehát kell valami, ma azt mondjuk, énidő.”155

A tanfolyamot választók között megjelennek azok a nyugdíjas nők, akik aktív elfoglaltságot keresnek, és felszabadult idejükben korábbi beteljesületlen álmaikat szeretnék megvalósítani:

„Az is jellemző, amikor frissen megy nyugdíjba valaki, tehát az is egy jelentősebb csoport, akik még kellő energiával bírnak, hirtelen viszonylag sok szabadidejük lett, lehet, hogy még nincs unokájuk, vagy nincs közel az unoka, és szeretne egy olyan elfoglaltságot, amire régen vágyott. Olyan sokszor hangzik el, hogy ó, hogy szeretett volna annak idején művészeti pályát választani, de a család rábeszélte, hogy pénzügyi vagy egyéb vonalat válasszon, és akkor az önmegvalósításnak most ezt a lehetőségét elkapná, hogy akkor eljöjjön.”156

Egy másik interjúalanyunk úgy véli, hogy sokan pályamódosítási szándékkal érkeznek:

„A legtöbben pályamódosítást szeretnének, az a tervük, hogy majd alkotóként fogják megállni a helyüket az életben, és abból tudnak megélni. De azért ez elég nehéz. Régen sem volt egyszerű, most sem könnyű, de persze nem lehetetlen. (…) szeretnének alkotók lenni. Tehát a legtöbb ember rájön arra, hogy akkor lesz boldog igazán, hogyha a főtevékenysége, amit egy nap, egy munkanap a legtöbb időben végez, az boldogítja. Tehát olyan, amit értelmesnek gondol, ami nem csak önmagának hasznos, hanem a szűk, meg a tágabb környezetének is.”157

Sokan a képzés elvégzése után is örömmel alkotnak nemcsak vállalkozóként, vásározóként, hanem saját örömükre, illetve családjuk és rokonaik számára készítenek tárgyakat. Interjúalanyunk olyan eseteket is említ, amikor a végzettek összefognak, közösségi formában folytatják a kézművességet. Együtt alkotnak, készítenek helyi termékeket, tartanak foglalkozásokat az adott településen vagy helyi rendezvényeken.158

A Békés Megyei Népművészeti Egyesület és a Hagyományok Háza akkreditált képzésein egyes kézműves szakmák alapjai (többek között: bútorfestés, kosárfonás, viseletkészítés, mézeskalács-készítés) sajátíthatók el, valamint a már meglévő tudás bővíthető. A műhelyfoglalkozásokon, rövidebb kurzusokon elsősorban a gyakorlati tudás átadására koncentrálnak, lehetőségeket teremtenek egy-egy kézműves technika kipróbálására vagy a már meglévő tudás bővítésére (bőrművesség, fazekasság, csipkekészítés stb.).159 Az akkreditált képzések között a népi játék és kismesterségek oktatója végzettséggel a hallgatók szakmájuk oktatóivá válhatnak, továbbá az alapfokú művészeti iskola népi kézműves szakágában is taníthatnak. Ebben a kurzusban pedagógiai ismereteket és oktatáselméletet is tanulnak a hallgatók. Az akkreditált továbbképzések olyan pedagógusok számára ajánlottak, akik szeretnék megtanulni, hogyan integrálják a kézművességet az oktatásban, különböző készségfejlesztésben. A pedagógus-továbbképzések az ismeretek és készségek megújítását, bővítését, fejlesztését szolgálják, melyet kötelező kreditszámban határoznak meg.160 Ugyanakkor egyik interjúalanyunk elmondása szerint a népi játék és kismesterségek oktatója, valamint a népijátszóház-vezetői képzés már nem szerepel a pedagógus-továbbképzések listáján, pedig motiválta a pedagógusok részvételét a képzésben és a népi kézműves technikák alkalmazását az oktatásban.161

„Például volt ez a népijátszóház-vezetői képzés a Hagyományok Házában (…) Ez nagyon jól működött. Rengeteg pedagógus meg óvónő végezte el, és ugye vitte ezeket a népi tárgyakat és technikákat az óvodába, meg az iskolába gyakorlati órákra, meg a délutáni foglalkozásokra. Igen, csakhogy jött egy új rendelet,162 hogy ugye nekik évről-évre pontokat kell gyűjteni, továbbképző pontokat, és most már nem számít pontgyűjtőnek ez a tanfolyam. Tehát ha elvégzi, akkor azzal ő nem gyűjtött pontokat. Na most akkor miért végezze el? Mert ha elvégzi, azzal időt szán rá, miközben neki majd egy másikat is el kell végezni, amivel a szükséges pontokat összegyűjti, és (…) nem biztos, hogy már belefér, még ha esetleg szeretné is. Úgyhogy itt ez a probléma.”163

Jelenleg a Népi játék és kismesterségek oktatója a legmagasabb szintű államilag elismert végzettség a népi kézművesség területén. Ezen belül a Népi oktatói ismeretek egy tananyagegységként szerepel, ami külön képzésként érhető el a Hagyományok Háza, a nádudvari iskola, valamint a Békés Megyei Népművészeti Egyesület szervezésében.164

5.5. A népi kézművesség szerepe az iskolai nevelés rendszerében165

Interjúalanyaink szerint nemcsak a művészeti nevelésben, hanem a közoktatásban is számos előnnyel jár(hat) a kézműves technikák bevonása. A gyermekkorban végzett kézműves tevékenység előnyeiről beszélgetőtársunk a következőképpen fogalmazott:

„Én azt gondolom, hogy a kézművességnek már pici gyermekkortól van egy olyan nagyon fontos fejlesztő szerepe, hogy ha a gyermeket rá tudjuk [venni] arra, hogy kedvet kapjon, tehát kedvet tudunk neki csinálni hozzá, és örömmel csinálja, egy olyan fajta kéz‒szem koordinációt és agyi jobb-bal agyfélteke együttműködést fejleszt [a kézművesség], amit nagyon kevés dologgal lehet ennyire hatékonyan. (…) legjobb fejlesztés az írás, olvasás, a különböző matematikai képességekre.”166

„…akik fogékonyak erre, és rájönnek, hogy a dolgaikat könnyítik meg ‒ mert ugyan elvesztegetett időnek tűnik az a napi egy óra valamilyen kézműves-foglalkozás, de aztán pár hónap múlva kiderül, hogy sokkal jobban halad. Tehát amit elveszít időben, annyit nyer az írástanításban, meg az olvasástanításban, meg a matematikában. Tehát annyival előrébb lesznek ezek a diákok, akik azt hiszik, hogy játszanak, miközben ilyen fejlődésen mennek keresztül.”167

Fejlesztőpedagógusként többen foglalkoznak sérült gyermekekkel, akiknél a kézműves technikák alkalmazása jelentős fejlődést eredményez.168 A pedagógusok kifogása, hogy a kézművesség nem szerepel a NAT-ban, és a szoros követelményrendszerben nincs lehetőség alkalmazni kézműves technikákat. Emellett „nyilván ez egy picit több felkészülést igényel a pedagógus részéről, viszont sokkal nagyobb eredményeket tud elérni, és boldog gyerekek lesznek, meg jóképességű gyerekek”.169

A probléma megoldását interjúalanyaink elsősorban a tanárképzésben és a végzettség elfogadásának bővítésében látják, nem pedig rendeleti határozatban:

„Mert abban én nem hiszek, hogy mondjuk ezt egy állami rendelettel el lehet intézni. Mert hogyha most hirtelen azt mondanák, hogy minden általános iskolában, minden osztályban legyen heti két népművészet‒kézművesség óra, akkor azt valószínűleg megpróbálnák a tanárok megúszni, nem lenne hozzá képesített tanár.”170

A fejezet elején említettük a népi kézművességet integráló alapfokú művészetoktatási intézményeket. A beszélgetőtársak szerint az lenne az ideális, ha minden megyében lenne legalább egy olyan iskola, ahol a gyerekek népzenével, néptánccal és kézművességgel találkozhatnának. Pozitívként értékelt példa a gödi Búzaszem Iskola, ahol a népművészet oktatása a tananyag részét képezi: „A Búzaszem az egy olyan iskola, ahol a magyar népművészet alapjaiban benne van az oktatásban. Tehát azon keresztül lehet oktatni egy csomó mindent.”171 Egyik interjúalanyunk szerint többen azért nem élnek a kézműves oktatás lehetőségével a művészeti iskolákban, mert nincs hozzá elegendő oktató, így elsősorban a tanárképzés problémáját kellene orvosolni.172 A középiskola után a diákok legtöbbször ‒ ahogyan azt már korábban említettük ‒ néprajz szakon vagy tanárképző főiskolán tanulnak tovább, azonban a szakmai és oktatói továbblépéshez szakirányú egyetemi képzésre volna szükség.173

5.6. Kritikák, hiányok és javaslatok az oktatás területén

A magyar népi kézművesség szcénájában egy mélyen húzódó, a beszélgetésekben rendre visszatérő belső paradoxon feszül: miközben a közösségek szintjén, az alkotóműhelyekben és a civil szervezetek által életben tartott szakkörökben a tárgyalkotás egyfajta reneszánszát éli, addig az intézményes oktatási és gazdasági támogatórendszer leépülése, illetve strukturális hiánya nehezíti a mesterségbeli tudás hosszú távú fennmaradását.

A beszélgetőpartnerek kihangsúlyozták a hivatalos utánpótlás-nevelés hiányát, valamint az intézményi keretek elégtelenségét. Fenntartásokkal szemlélik továbbá a meglevő képzések jelenlegi állapotát, és esetenként javaslatokat tettek a fejlesztési irányokra, lehetőségekre. Ez összecseng a Fülemile Ágnes 2018-as tanulmányában írt megállapításokkal, miszerint a rendszerváltás óta összeomlott iparoktatást az OKJ-s tanfolyamok nem tudták teljes mértékben pótolni.174

„Ha a szakképzést nézzük, a középfokú szakképzést, akkor valamikor még egy jó tíz-tizenöt évvel ezelőtt nagyon sok, tizenegynéhány népi kézműves szakiskola volt az országban, valahogy ezek aztán sorban megszűntek. Nagyjából az volt a probléma ezekkel, mint a mezőgazdasági szakképzésben is tapasztaltuk, hogy ezeket rangsorolták be olyan helyre, hogy kötelező felvételt kellett biztosítani, akit máshova nem vettek fel, ide jó lesz alapon. És ezzel agyon is vágták az egészet. Úgyhogy tulajdonképpen ma már, aki túlélte és most már vissza tudott állni egy minőségi profilra, az a Nádudvari Szakgimnázium.”175

Tovább csökkentette ezen iskolák presztízsét, hogy speciális iskola besorolást kaptak, ezzel kiemelt támogatást is, ami fontos volt a fennmaradás szempontjából. Egyre több megváltozott képességű gyerek került ezekbe az iskolákba, ami stigmaként hatott egy idő után. A szülők nem szívesen adták gyermekeiket oda.

A népi kézművesség intézményesített tudásátadásának helyzete egyaránt tükrözi a társadalmi hierarchiákat és a szakpolitikai döntések következményeit. A kézműves iskolákat sokáig a „harmadik esély iskolájának” tekintették, ahová azok a diákok kerültek, akik máshová nem nyertek felvételt. Ez a negatív percepció a megkérdezettek szerint mélyen beivódott a köztudatba. „Tehát úgy gondolták, hogy aki semmire sem jó, az még jó kézműves lehet, és ez egy nagyon rossz irány volt…”176 Ez a szemlélet aláássa a szakma vonzerejét a tehetséges fiatalok számára, és azt a hamis látszatot kelti, hogy a kézművesség nem igényel intellektuális felkészültséget, csupán kézügyességet. Ez a tévhit hozzájárul ahhoz, hogy a szülők és a diákok számára a kézműves pálya ne jelentsen vonzó életpályamodellt.177 A népi kézműves szakmák a formális szakképzési rendszerben perifériára szorultak. Ezeket a mesterségeket nehéz beilleszteni a klasszikusabb, például egy autószerelő szakmára kialakított struktúrába, ami adminisztratív és fenntartói problémákat okoz. A szakképesítések számának drasztikus lecsökkentése az országos képzési hálózat szinte teljes leépüléséhez vezetett.178 Azok az intézmények, amelyek ma is működnek, a strukturális leértékelés ellenében kénytelenek újradefiniálni identitásukat, és visszanyerni a minőséghez kötött szakmai tekintélyt.

A megkérdezett interjúalanyok közül többen megfogalmazták, hogy a felnőttképzésben elérhető tanfolyamok, továbbképzések, táborok, hétvégi workshopok fontosak és jelenleg hiánypótlók, mert képesítést adnak, ami jogosítványt ad a mesterséghez, és ezáltal biztosítja egyes szakmák fennmaradását. Mindazonáltal ezek a képzések rövid időtartamuk miatt nem olyan szinten alkalmasak a mélyebb szintű tudásátadásra, mintha az egyén egy felsőoktatási képzés hallgatója lenne és több éven keresztül ugyanannak a szakmának az elsajátítását tanulná.

„Itt most felnőttképzésben egy év alatt, összesen ötszázhúsz gyakorlati órával egy olyan mesterséget [oktatnak], ami tulajdonképpen hosszú évek alatt sajátítható [el] és nem heti egy alkalommal. (…) hanem minimum három év alatt, és a hét minden napján, kivéve vasárnap. És még az is kevés. De mégis nagyon fontos, hogy legyenek ilyen tanfolyamok, mert akárhogy is van, az, hogy képesítést lehet kapni, az mégsem egy rongyos papír, hanem az mégis ad egy tartást is, aki megszerezte, meg kifelé egy bizonyítvány vagy jogosítvány. (…) De azt gondolom, hogy mégis, mivel egy fenyegetett, kihalással fenyegetett szakma, mégis nagyon fontos, még lelki okokból is, hogy legyen rá mód, hogy lehessen jogosítványt is kapni.”179

A felsőoktatási szintű tudásátadás egy komplexebb, átfogó ismeretanyagot biztosítana a kézműveseknek, amely nemcsak önmaguk, hanem a külvilág felé is hitelesebb szakmai reprezentációt jelentene. A felsőfokú népi kézműves képzés és a szakképzett tanárok képzésének teljes hiánya tehát a rendszer legfájóbb és legkritikusabb pontja a megkérdezettek szerint.180 Míg a népművészet más területein (népzene, néptánc) aktívan működik a felsőoktatási képzés, addig a kézműves ágazatban ez teljes mértékben hiányzik. Ennek megoldását a néprajztudomány is sürgeti:

„A kézműves ágazatok oktatásában mind a mai napig hiányzik a felsőoktatási szint, miközben a néptánc és népzene oktatásában végre már működnek az egyetemi katedrák. A felsőoktatás hiányát a kézműipari területeken nem tudják pótolni az iparművészeti és restaurátor egyetemi szakok, mert itt részben érthető okok folytán nem jut kellő figyelem a gyakorlati technikai felkészítésre és a paraszti és etnikus művészet történetének oktatására. A kézművesek jó része nem tudja hivatásszerűen művelni választott tevékenységét, mert a piac és az adózási rendszer nem biztosít számukra járható pályát. Ezért hiába mentett meg a mozgalom sok kihalófélben levő mesterséget az enyészettől, ezek újra veszélybe kerülhetnek, ha nem lesznek olyan folytatóik a fiatalok között, akiknek nemcsak kedvük lenne elmélyülni a mesterség fortélyaiban, de egzisztenciát is tudnának teremteni belőle.”181

Jelenleg a népi kézművesség és annak oktatása, vagyis művésztanári végzettséget adó képzés nem szerepel egyik magyarországi egyetemi vagy főiskolai képzés kínálatában sem.182 Korábban volt erre próbálkozás a szombathelyi egyetemen, ahol a 2011/2012-es tanévben indult népművészet szak, népi kézműves szakirány.183 A képzést azonban további évfolyamokkal nem indították. Interjúalanyunk visszaemlékezése szerint „nem volt az első csoport azonnal népszerű, tehát nem volt túljelentkezés, hanem egy pár jelentkező volt. De hát ez meg nyilván… van egy kifutása, tehát kellett volna még két-három évfolyam, hogy egyáltalán megismerjék, hogy mi ez.”184

Egyes iparművészeti képzéseken (például Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, röviden MOME) előfordult már arra törekvés, hogy a népművészet is szerepeljen a képzésben, sőt az iparművész hallgatók gyakran a kortárs alkotásokban megjelenítik a népművészeti elemeket és technikát. Viszont a kézművesek tapasztalata az, hogy a gyakorlati képzésük nem teljes, és a tervezéskor a néprajzi és az elméleti tudás hiánya komoly probléma. Az egyik interjúalany véleménye szerint kiemelten hasznos lenne például a magyar ház tárgykultúrájának komplex ismerete, mivel ez hozzájárul a különböző mesterségek közötti összefüggések megértéséhez. Egy olyan, képzési irányt tartana jónak, amely a tárgykultúra átfogó oktatására épül, és mind az intézmények, mind a kézműves szakemberek számára hozzáadott értéket jelentene.185

Más interjúalany a következőket nyilatkozta: „Szerintem lehetne egy olyan felsőoktatást, tehát képzést csinálni, ami tényleg egy nagyon átfogó elméleti és gyakorlati tudást is adna. Főleg az elméleti, szerintem az hiányzik nagyon sok embernek.”186

Egyik interjúalanyunk szerint a népművészeti területeknek együttes felsőoktatási intézményre lenne szüksége, ami egyúttal segítené a kézművesség fennmaradását, továbbélését és megbecsülését is:

„Kellene egy Népművészeti Egyetem. Mert jó, a táncosoknak meg a zenészeknek van már felsőfokú képzésük, de tulajdonképpen az lenne jó, ha a kézművesekkel együtt lenne. Mert ugye a Zeneakadémián azért egy kicsit más a szemlélet, a Táncművészetin, ahol a néptáncosoknak van ilyen felsőfokú képzése, ott is azért más a fő csapásvonal. Kellene egy olyan hely, ahol teljesen a népművészeti szellemiség uralkodik. És minden szakterület ott együtt van. Én azt gondolom, hogy ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a kézművesség a helyére kerüljön. De ezt meg kellene oldani, és nyilván (…) itt lehetne oktatni azokat, akik aztán elmennek az óvodába, és óvodapedagógusok lesznek, és viszik a kézművességet a kicsikhez, viszik az alsótagozatba a gyerekeknek. Ezt muszáj fölépíteni, mert ha nem, akkor szép lassan, de láthatóan le fog épülni teljesen. Magától ez nem tud fönnmaradni, kell egy jól működő intézményi háttér, és képzés az alapoktól a felsőfokig.”187

A tárgyalkotó népművészet területén a felsőoktatás és tanárképzés hiánya egyúttal megnehezíti a kutatásokat és a szakirodalom fejlesztését, gátolja az intézményes utánpótlást. A tárgyalkotás beemelése a felsőoktatásba nemcsak strukturált képzési keretet biztosíthatna, hanem a szakma presztízsét is növelné.

„Ami nagy hiányossága a területnek, (…) mondjuk párhuzamba állítva a népzenészekkel, néptáncosokkal, ahogy azért megvan a felsőfok oktatása is, úgy is mint művészképzés, úgy is mint oktatótanár-képzés. Ez nála [a kézműves területen] még mindig hiányzik, tehát az a terület presztízsét is csökkenti, meg a lehetőségét is korlátozza.”188

A forrásokban megszólaló szakértők nézőpontjai kiegészítik egymást: míg az iskolaigazgató a gyakorlati utánpótlás és a szakma presztízsének szempontjából tartja elengedhetetlennek a felsőfokú képzést,189 addig a képzésszervezők a rendszerszintű tudásátadás és a tanárképzés hiányára fókuszálnak.190 Felsőfokú intézményi háttér nélkül nemcsak a mesterségek művészi szintű megújítása válik nehézkessé, de a tudás szakszerű és módszertanilag megalapozott átadása is ellehetetlenül. A tanárképzés hiánya egy önmagát gerjesztő negatív körforgást tart fenn: képzett tanárok nélkül a tárgyi kultúra nem tud beépülni a közoktatásba és a művészeti alapiskolákba, ami miatt a felnövekvő generációk nem kapnak megfelelő alapokat, így az utánpótlás sem biztosított sem az alkotói, sem a tanári pályára.

6. INFORMÁLIS ÉS KÖZÖSSÉGI TUDÁSÁTADÁSI RENDSZEREK

A népművészeti mozgalom szereplői és a közművelődési intézmények egy informális és félformális tudásátadási rendszert hoztak létre. Ebben a közegben a tudás átadása nem csupán szakmai, hanem közösségépítő funkciót is betölt.

6.1. Mester és tanítvány viszonyok: személyes kapcsolatok és mentorszerepek

Az alternatív tudásátadási rendszer egyik sarokkövét a mester és a tanítvány közötti személyes, bizalmi viszony jelenti, amely a formális oktatás hiányosságait ellentételezi.191 Az alkotók számára a tudás átadásának felelőssége az alkotói lét szerves részét képezi; a tanítás nem kényszer, hanem a kiteljesedés egyik formája. Egy iskolaigazgató szavaival élve, a mesterek „nem teljesednek ki akkor, hogyha ezt a tudást nem örökíthetik át valakinek.”192 A mentorszerep túlmutat a puszta technikai fogások átadásán. A mester a hiteles alkotói attitűdöt is átörökíti, amelynek két alapvető értéke a tudatosság és az alázat. A mester a néprajzi, történeti és szellemi kontextust, az úgynevezett „mögöttes tudást” is közvetíti, amely a hiteles forráskeresés (tudatosság) alapja, és amely nélkül a tárgyalkotás üres motívummásolássá silányulna.193 Emellett a mester az anyaggal és a hagyománnyal szembeni alázatot is átadja, ami a tudás örökölt láncolatában elfoglalt hely felismerését jelenti.194

A népművészeti mesterek, alkotók felkeresése belső érdeklődésből, közvetlen tudásszerzés céljából fakad, gondolhatunk a nomád nemzedék és a táncházmozgalom korai forráskereséseire. Beszélgetőpartnereink között számos olyan szereplőt szólaltathattunk meg, akik nemcsak saját mestereikről meséltek, hanem saját mesterpozíciójukról vagy épp hídszerepükről is beszámoltak. Az interjúalanyok saját mestereiktől „egyfajta szemléletmódot”,195 „szakmabeli tudást (…) szellemiséget”,196 gondolkozási módot sajátítanak el. Beszélgetőtársunk saját mesteréről, átélt élményeiről és hídszerepéről a következőket mesélte:

„Nagyon sok emberrel ismertetett meg, és olyan élményekben volt részünk, ami azt mondhatom, hogy páratlan, és nekem is célom, hogy érezzék át azokat a találkozásokat, azokat a táborokat, azokat az élményeket, azokat a mesterségbeli értékeket, tudást, amitől majd ők ezáltal épülnek. Mert én ezt így éltem át, hogy számomra, mikor elmentünk egy ilyen táborba, akkor az ember feltöltődött, és az öregek bennünk látták a jövőt, és talán ez volt az egyik legfontosabb élmény, meghatározó élmény, hogy minket nagyon vártak. Mindig is mondták, hogy ti vagytok a jövő, és ezért nagyon is figyeltek ránk, és ez egy jó érzés volt, hogy megbecsültek minket azáltal, hogy mentünk, látták, hogy dolgozunk, látták, hogy szorgalmasak vagyunk, és valahol lehet, hogy kicsit magukat is látták bennünk, és minket ez nagyon-nagyon összehozott. Befogadóak voltak, barátságosak voltak, most is azok, de sokan elmentek már azóta közülük.”197

A mester‒tanítvány viszony „intézményesült” formájának a Csoóri Sándor Program Mester és Inas198 pályázata tekinthető. A nádudvari iskola hallgatói a Hagyományos Mesterségek Oktatásáért Alapítványon keresztül vesznek részt a programban, ami további tudás- és tapasztalatszerzési lehetőséget teremt diákok számára. Az egyik oktató szerint:

„Alapvetően mindig szorgalmazzuk, hogy ismerkedjenek meg nagy neves mesterekkel, és már akkor év közben vagy nyaranta eljárnak mesterekhez tanulni, és akkor általában ezek a mesterek meg is szeretik őket, és a következő évben már úgy pályáznak, hogy a mi diákjainkkal egy ilyen Inas programban kapjanak lehetőséget.”199

A Mester és Inas program jelentőségét egy másik oktató a következőképpen látja:

„Szerintem nagyon jó lehetőséget ad egy-egy fiatal számára, hogy el tudjanak jutni egy olyan mesterhez, akit esetleg éppen az iskola nem tud rendelkezésére bocsájtani, viszont itt személyesen találkozhat vele, és eltölthet vele akár egy rövid hetet, úgyhogy tényleg láthatja az ő műhelyét, az ő munkáit, az ő tudását, az ő tapasztalatait megismerheti, az ő fogásait.”200

A Mester és Inas programban egyik interjúalanyunk mesterként vett részt. Szerepéről, a tanításról, az egyedi alkotásra való ösztönzésről a következőket mesélte:

„Jött aztán hozzám is egy ebben a Mester és Inas programban, és én tartottam is egy picit tőle, hogy fog hozzám viszonyulni, meg én őhozzá (…) én arra ösztönöztem, hogy nézzen meg mindent, de próbáljon meg önállóan tervezni valamit, tehát ne olyat csináljon, mint a nem tudom én kié, csak más színbe, hanem találjon ki valami mást, ami még nem volt, hisz már van egy jó gyakorlata. És akkor ez, hogy önálló dolgot alkosson valaki, szerintem ez egyfajta szemlélet. (…) ez lehet mondjuk egy mesternek a gyöngyfűzésben szerintem a hatása vagy az egyedisége, mert stílusban a gyöngyfűzésbe egy mester nem túl sokat tud szerintem hozzátenni, mert mindenkinek van egyéni stílusa most.”201

6.2. A közösségi tanulás színterei: táborok és workshopok

Jelenleg a tudásátadásban meghatározó szerepet töltenek be az egyesületek, élükön a Népművészeti Egyesületek Szövetségével (NESZ), amely ernyőszervezetként szakmai koordináló és mentorszerepet lát el. A NESZ tagszervezetei rendszeresen indítanak műhelyfoglalkozásokat, workshopokat, közösségi alkalmakat és szakköröket, amelyek a gyakorlati tudásátadás alapját jelenthetik. Szintén fontos szerepet töltenek be a nyitott műhelyek, műhelygalériák, melyek fenntartói nagyrészt olyan mesterek, akik fontosnak tartják a tudásátadást. Ezeket a Népi Kézműves Alkotóházak Országos Egyesülete fogja össze.202 Kiemelt szerepük van a gyermek- és felnőtt-táboroknak is, amelyek alapvető fontosságúak a fiatalok bevonásában. Bár nem minden résztvevőből válik profi alkotó, ezek az alkalmak mégis meghatározóak, mert a technikai tudás mellett a háttérismereteket, például az alapanyagok származására és a kulturális kontextusra vonatkozó ismereteket is közvetítik. A népművészeti tudást így elsősorban közösségi terekben, személyes kapcsolatokon keresztül adják át, ami egyszerre jelent lehetőséget és sérülékenységet is az utánpótlás szempontjából.

Az intézményes keretekben folyó oktatáshoz hasonlóan a tanítványi kör részben pedagógusokból áll, de megjelenik emellett a leterhelt menedzseri világból érkező, kikapcsolódást kereső résztvevő, az aktív nyugdíjasok és a kisgyermeküket nevelő anyukák, akik a kézműves mesterségekben az alkotás örömét keresik, a kézműveskedést annak meditatív jellege miatt választják.

A tudásátadás további fontos színterei a nagy hagyományokkal rendelkező nyári táborok (például Téka tábor, Velem203), valamint a népművészeti egyesületek alkotóházai, amelyek egyszerre szolgálják a tudásmegosztást és a közösségépítést.204 Ide tartoznak a szakmai, tematikus, egy-egy mesterségre fókuszáló alkotótáborok is (például a Sárközi Szálka tábor). Ezek a helyszínek kulcsfontosságúak a „bevonódás” első lépcsőfokaként. Az interjúalanyok megfogalmazásában ezeken az alkalmakon a résztvevők nyitott, támogató légkörben szerezhetnek sikerélményt, ami elengedhetetlen az elköteleződéshez és a hosszabb távú tanuláshoz. Egy-egy workshop vagy tábori foglalkozás adja meg azt a kezdeti impulzust, amelynek hatására sokan döntenek a mélyebb tudás megszerzése mellett.205

„A tábort azt nagyon jónak tartom, hogy táborban folyjon kézműves tevékenység, mert az sokkal többet tud adni, mint egy workshop. A workshopok azok szerintem inkább ilyen üzleti alapon működnek, a táborok azért sokkal kevésbé, inkább a szakmai szeretet az erősebb.”206

Az egynapos workshopok (műhelyfoglakozások) megítélése a megkérdezettek körében nem minden esetben volt pozitív, mivel azok többnyire élményt adnak, de kevés valódi tudást, ami a mesterek szerint hosszú távon nem segíti a szakma fennmaradását. Az egynapos alkotással kapcsolatban érkező kritikák között említhető, hogy nincs elegendő idő az elméleti alapok, eszköz- és anyagismeret átadására. A legtöbb tárgyalkotó elhatárolódik az ilyen alkalmak iránt gyakran érdeklődő kreatív hobbistáktól.

„Az a baj az egynapos workshopokkal, hogy ha csak alkalmi szinten megy valaki, akkor élményt kap, tudást kevésbé szerintem. Illetve, ha valakinek nagyon jó a kézügyessége, akkor motiválhatja az egyalkalmas arra, hogy tovább képződjön, de ha nem, akkor rossz élményekkel is távozhat. (…) Tehát egy 6-8 alkalmas szakköri képzés vagy egy kis tanfolyam sokkal jobb, mert lassan, szépen bevezeti a tanulót, jobb élményekkel távozik, és több tudást kap, és megszereti.”207

A nyitottabb, elfogadóbb álláspont szerint az egynapos workshopok pozitív hatása éppen abban rejlik, hogy közelebb hozzák az embereket a kézműves alkotáshoz, még ha a tudás mélysége felszínes is marad. Ezt a megközelítést tükrözi a következő gondolat: „Semmilyen körülmények között nem ítélném el [a workshopokat] mert minden, ami egy picit is erre a kézzel alkotásra ösztönzi az embereket, azt én jónak látom.”208 Tehát az egynapos workshopok egyszerre jelennek meg kerülendő, felszínes tudást és esetleges rossz élményt adó tevékenységként és a kézművesség felé vezető első motiváló lépésként.

6.3. Tapasztalatok a népi kézművesség online tanításában és tanulásában

A digitális technológiák elterjedése egyszerre jelentett soha nem látott lehetőséget és komoly kihívást a hagyományos tudásátadás és alkotómunka számára. A népi kézművesség közösségei számára a digitalizáció egy kettős természetű jelenségként jelent meg: egyrészt eszközt adott a tudás széles körű terjesztésére és a földrajzi korlátok lebontására, másrészt kérdéseket vetett fel a személyes mester‒tanítvány viszony és a gyakorlati tudás átadásának pótolhatatlanságával kapcsolatban.

A népi kézművesség területén is megjelentek olyan kezdeményezések, melyek a széles körű tudáshozzáférést segítik elő. A Nemzeti Művelődési Intézet 2021 elején indította el a Népművészeti Egyesületek Szövetségével együtt az ASzakkör elnevezésű online tudásmegosztó felületét.209 Célja a hagyományos közösségi tevékenységek népszerűsítése és a tudásmegosztás a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyar közösségek számára. A program, amely kezdetben hat szakággal indult (gyöngyfűzés, hímzés, csipkeverés, mézeskalács-készítés, vesszőfonás, nemezelés), évről évre dinamikusan bővült olyan új területekkel, mint a bútorfestés, a natúrkozmetika-készítés vagy a matyóhímzés. Mára több mint húsz különböző kézműves és ismeretterjesztő területet ölel fel, és résztvevőinek száma megközelíti a 15 000 főt. Az ASzakkör a hagyományos szakköri tevékenységeket segíti online elérhető tananyagokkal, melyek a tárgykészítés fázisait mutatják be a látogatóknak.

Az ASzakkör felhívása szerint a jelentkezők a tárgyak elkészítéséhez szükséges ötfős eszközcsomagot kapnak.210 A szakkörök vezetője korábban a helyi közművelődési munkatárs, egy ügyes kezű lakos vagy (szerencsés esetben) népi kézműves volt. 2022-ben vezette be a Nemzeti Művelődési Intézet (NMI), hogy az ASzakkörre való jelentkezéskor egy egyszeri online felkészítő alkalmon szükséges részt venni.211 A jelentkezőknek lehetőségük van mentorálást igényelni, melyben a NESZ szakemberei vesznek részt.212

Az ASzakkör videóinak elkészítésében interjúalanyaink közül is volt, aki részt vett. Az oktatófilm-sorozat tematikáját többször átdolgozták a tapasztalat és a felhasználási célok tisztázatlansága miatt. A végeredmény használható lett, de – véleményük szerint – az utólag kiderült módszertani és technikai hiányosságok miatt a videók szakmai értéke vitatható.213

Az online tudásátadás legfontosabb korlátja a személyes jelenlét pótolhatatlansága. Az interjúalanyok egybehangzóan hangsúlyozták, hogy egy videó nem képes teljes mértékben helyettesíteni a mester személyes útmutatását. Vannak olyan „fogások”, technikai finomságok és mozdulatok, amelyeket csak a fizikai jelenlét során, a mester kezét figyelve és az ő mozdulatait átélve lehet elsajátítani.214

„Nem tartom jónak. Tehát nálunk volt egy kultúros, ő az első évben nemezre pályázott. Jó, én is elmentem, mert ugye én is már nemezeltem sokszor. Gyakorlatilag én voltam a szakkörvezető, mert nekem volt 30 éves tapasztalatom, vagy majdnem 40 éves tapasztalatom a nemezzel, mert a barátnőim is, meg én is még a Vidákéktól215 tanultam valaha a 80-as évek elején. Ha én nem vagyok ott, akkor semmi nem sikerül. Tehát egy videó alapján nem lehet tudni, hogy azt az anyagot mennyire kell nedvesíteni, mennyire kell összegyúrni, ugyanez a bőrnél, tehát annyi, olyan apró fogás van, amit ránézek, és látom, hogy nem jól fogja azt a szerszámot, nem úgy kell, nem abból a szögből, azt ő nem fogja tudni nekünk. Tehát az online képzés, az szóba jöhet akkor, ha van már egy alaptudás, és akkor tovább kell lépni, akkor lehet, hogy bizonyos résztudásokat meg lehet tanulni online is, de a teljes szak, úgy, hogy nulláról felépíteni tudást, nem, biztos, hogy nem lehet. Az egy zsákutca, és ezt nem csak én mondom, hanem azért sokkal beszélgettem. Itt [az interjúalany környezetében] például abban az évben, amikor mi is csak nemezeltünk (…) mondta is az, aki mentorként körbejárt, hogy senkinek nem sikerült egyáltalán az anyagot elkészíteni, nemhogy tárgyakat belőle. Tudni kell azt, hogy mikor állt annyira össze, hogy már nyomni is lehet azt a nemezt, és mennyire kell nedvesen, mennyire kell szappanosan, hát ezt nem lehet a filmről megtanulni sajnos. (…) nyelvet valószínűleg lehet tanulni online, de kézművességet, biztos, hogy nem. Hát ehhez kell a személyes kontaktus.”216

Az online tér a tudás átadásának hatékony eszköze lehet akkor, ha a tanítvány rendelkezik alapokkal. A mesterségbeli tudás legmélyebb rétegeinek átörökítését az online oktatás nem pótolja, sőt, a személyes, emberi kapcsolatokat gyengíti, a hagyomány folytonosságát veszélyezteti.217 A fenti szakmai kritika ellenére az ASzakkör segít közösségek létrehozásában és a népi kézművesség elismertségében is nagy szerepet vállal.218

Az egyik legújabb digitális tudásátadást szolgáló fejlesztés a Craft_ME (Craft Media & Education), a Hagyományok Háza innovatív digitális platformja, amelynek célja a népi kézművesség oktatása, a tudás digitális rögzítése és a kulturális örökség megőrzése. A platform fő feladata, hogy megoldást kínáljon a hagyományos tudásátadás nehézségeire. Mivel a mesterségek generációról generációra történő öröklődése ma már kihívást jelent, a platform digitálisan rögzíti ezt a tudást, lehetőséget teremtve a gyakorlati elsajátításra a szélesebb közönség számára is.219 A fent említett nehézségek természetesen itt is felmerülhetnek.

„Másik pedig az, hogy a mi mesterségünk olyan, hogy ha jól csináljuk, akkor nem lehet látni semmit. Nekünk a kezünknek mindig takarásban kell lenni. Nem látja az ember a technikát. Valamit ott csinál valaki, tehát nem könnyű ilyeneket megcsinálni. Tudom nagyon jól, (…) hogy létre akarnak hozni egy olyan tárat, ahol akár a technikai elemeket, akár az egyes tárgykészítési folyamatokat megpróbálják fölvenni videóra, vagy olyan tudásanyagot összehozni, hogy az visszakereshető legyen.”220

Az online platformok sikerének kulcsa az általuk kínált rugalmasság és hozzáférhetőség. Mind az ASzakkor.hu, mind a Craft_ME ingyenesen elérhető, részegységekre tagolt, bármikor visszanézhető videós tartalmakat kínál, amelyeket segédanyagok, leírások és fotók egészítenek ki. Ez a modell áthidalja a földrajzi távolságokat, és lehetőséget biztosít azoknak is, akik bátortalanabbak, vagy nem tudnak fizikailag csatlakozni egy helyi közösséghez. Ahogy az egyik interjúalany fogalmazott, az online kézműves oktatás létjogosultsága nem kérdőjelezhető meg a 21. században:

„Érdekes módon van három 25 éven felüli és 30 éven aluli unokám, együtt főztünk gyerekkorunkban, soha föl nem hívnak, mert fölmennek az online térbe, és megnézik, hogy azt a, nem tudom, ételt, hogy kell elkészíteni (…) Tehát, hogyha főzni lehet onnan, akkor kézműves tudást is lehet szerezni az online térből.”221

7. KÖZÖSSÉG: A TUDÁS ÚJRATERMELÉSÉNEK KÖZEGE

A 20‒21. századi magyar népi kézművesség világának egyik legmeghatározóbb szociokulturális transzformációja a kézműves alkotó és a közösség viszonyrendszerének gyökeres átalakulása. A hagyományos paraszti életforma felbomlásával megszűnt az a közeg, amelyben a tudás generációkon átívelő, szerves átörökítése magától értetődő volt. Ahogy egy Békés megyei képzésszervező rámutat, az a folyamat, amelyben „a lányok megtanultak minden dolgot az anyukájuktól, ami a stafírung készítéshez szükséges volt”, a 20. század második felére lényegében megszűnt.222 Ezen átörökítési lánc megszakadása a kézműves szerepét és a közösséggel való kapcsolatát alapjaiban definiálta újra.

A közösség fogalma a kortárs népi kézművesség kontextusában rétegzett és sokszínű. Nem egyetlen, homogén entitásról beszélhetünk, hanem egymásba fonódó hálózatokról, amelyek a szűk szakmai köröktől a tágabb intézményi és társadalmi rendszerekig terjednek.223

A kézműves közösségek legközvetlenebb formái a műhelyek, szakkörök és alkotótáborok. Ezek a terek azt a belső, támogató közeget biztosítják, ahol az egyéni alkotók kiléphetnek magányukból. A hímző szakkörvezető szerint ezek az alkalmak azért alapvetőek, mert „látják egymáson, hogy ki mit csinál, ki hogy halad, inspirálják egymást”.224 Egy másik interjúalanyunk is hangsúlyozza, hogy bár mindenki egyéni alkotó, „nem létezik egyéniként”, mert a tudásátadás és a közös alkotás élménye nélkülözhetetlen.225 Ennek szimbolikus példája az iskola festett mennyezetének közös elkészítése, ahol a mester „kiengedte a kezéből” a tervet, hogy a közösség tagjai – a hibázás lehetőségével is – hozzátehessék a magukét, amitől a végeredmény „sokkal több lett”.226

A szakmai műhelyeken túl a közösségi lét intézményesült formái is kulcsfontosságúak a hagyomány fenntartásában. A Népművészeti Egyesületek Szövetsége (NESZ) országos ernyőszervezetként fogja össze a helyi egyesületeket, ellátva a szakmai érdekképviseletet, koordinálva a tevékenységeket, és olyan nagyszabású rendezvényeket szervezve, mint a Mesterségek Ünnepe.227

Az oktatás területén a nádudvari iskola egyedülálló modellt képvisel. Itt a közösség az intézmény teljes szerkezetében megnyilvánul: a különböző évfolyamok és szakmák diákjai integráltan, egy műhelyben dolgoznak, így nemcsak a mestertől, hanem egymástól is tanulnak, egy „nagycsaládként” működő, támogató közeget teremtve.228 A közösséget az oktatás és nevelés alapkövének tekintik a Búzaszem Iskolában is, mivel úgy látják, e nélkül a valódi személyiségformálás elképzelhetetlen ‒ a nevelés egyetlen lehetséges közege, a család kiterjesztése és a mentális egészség forrása. A Búzaszem vezetője szerint ez a válasz a mai kor kihívásaira és a mesterséges intelligencia térnyerésére is: a nevelés lényege a személyes kapcsolódás, amelyet a digitális eszközök nem pótolhatnak. A közösség erejét mutatja, hogy az iskolaépületüket nem állami támogatásból, hanem a családok összefogásával, az alapítványon keresztül, közösségi munkával építették fel. A közösségre épül pedagógiai modelljük is: a reggeli beszélgetések a gyerekekkel fejlesztik az érzelmi intelligenciát; szerves része a mindennapjaiknak és ünnepeiknek a néphagyományból merített rítusok, amelyekben a gyerekek egymást szolgálják; közös programokat szerveznek, például adventi éneklés, táncházak, farsangi bál. A „búzaszemes” közösség a diákokon és szülőkön túl a tanárokat is magában foglalja, mivel a főigazgató vezetőként elsődleges feladatának tartja, hogy a tanárok jól érezzék magukat és örömmel jöjjenek be az iskolába, mert csak egy boldog és kiegyensúlyozott tanári közösség képes örömmel fordulni a gyerekek felé és megteremteni a megfelelő légkört. Emellett pedig a már végzett diákok visszatérése a különféle programokra (táncház, betlehemezés) is azt támasztja alá, hogy a Búzaszem Iskola közössége túlmutat a mindenkori diákság és tanári kar csoportján.229

Bár a tudatosan épített közösségek eszménye a tudás nyílt megosztására épül, a „vállalkozó” szerepköréből fakadó gazdasági kényszerek gyakran ezzel ellentétes magatartást szülnek. A viseletkészítő megfigyelése szerint a kézműves közösségen belül is létezik a félelem, miszerint a tudás átadása rontja a megélhetési esélyeket, ezért sokan titkolóznak. Félnek, hogy „ha kinyitják a kapukat, (…) az ő megélhetése esetleg kevesebb jövedelmet hoz”.230 Egy ékszerkészítő elmondása alapján ezek a gazdasági érdekek mentén folytatott szimbolikus harcok az online térben is gátat vethetnek a közösség alakulásának, erősödésének.231 A közösségi viszonyrendszer jövője nagyban függ attól, hogy a tudásátadás intézményesített, mindenki számára elérhető formái képesek-e felülírni ezt a versenyszellemet.

A népi kézművesek számára legnagyobb szakmai esemény a Mesterségek Ünnepe, a rendezvénysorozat „nagyon fontos találkozási lehetőség, találkozási hely”.232 Az eseményen mutatkozhat be a legtöbb alkotó saját tagszervezetével.233 A rendezvényen elsősorban a NESZ tagszervezetei vesznek részt, akik a kézműves alkotók termékeinek árusítása mellett mesterségbemutatókat is tartanak.234 A közösségi élmény mellett a fesztivál a szakmai elismerés és a pozitív megerősítés kulcsfontosságú színtere is. Egy játékkészítő szerint a népművészet „nagyjaitól” kapott dicséret és bátorítás „akkora erőt adott, hogy ezt mi továbbvigyük”.235

A Mesterségek Ünnepe a nyilvánvaló piaci és közösségi funkcióin túl egy rendkívül fontos, rejtett pedagógiai térként is működik. Különösen a kézműves szakmákat tanuló fiatal generáció számára jelent a fesztivál egyfajta beavatási rítust, ahol az iskolapadban elsajátított elméleti tudás valós, gyakorlati tapasztalattá válik, és ahol a szakma etikai és viselkedésbeli normáit is elsajátítják. A nádudvari kézműves iskola236 diákjai számára a fesztiválon való részvétel nem csupán jutalom, hanem a szakmai fejlődés szerves része. A részvétel feltétele, a szakmai felkészültség, vagyis, hogy a diák „bemutatózó-érett” legyen.237 A kiválasztás a mester feladata, aki felméri, hogy a tanítvány készen áll-e a szakma méltó képviseletére a nagyközönség előtt. A diákok megtanulják, hogy a fesztiválon nem önmagukat, hanem az intézményüket képviselik: „ott te nem te vagy, hanem ott az iskolát képviselő fiatal vagy”.238 A professzionális viselkedés magában foglalja a megfelelő öltözködést és a közönséggel való kommunikációt. Bár a tananyag része, de igazán csak a gyakorlatban sajátítható el a standépítés és -bontás logisztikája, a pakolás és a helyszíni improvizáció képessége, így a résztvevő gyakorlati tudása is gyarapszik. A diákok szembesülnek a vásározó élet „árnyoldalaival” és a kézműves életforma realitásával is. Megtapasztalják a fizikai megterhelést és a hosszú, fárasztó munkanapokat, ami valós képet ad számukra a választott hivatás kihívásairól. A reprezentáció kérdése kulcsfontosságú az intézmények számára, mivel a megjelenésük az általuk képviselt kulturális tőke nyilvános megtestesülése.

Mesterségek Ünnepe, 2025. Fotó: Gorácz József, NESZ.

8. ÖSSZEGZÉS

A népművészet helyzete napjainkban paradox módon egyszerre mutatja a virágzás és a válság jegyeit, helyzete szakterületenként eltérő képet mutat. A területet erősítik azok az elhivatott mesterek, akik tudásukkal és elkötelezettségükkel ma is heterogén módon határozzák meg a szakmai normákat, a tudásátadás gyakorlatát. Másfelől azonban a népművészet működését strukturális nehézségek is kísérik. A szakmai közeg erőteljes elöregedése és az utánpótlás lassú üteme akadályok elé állítja a mesterségek fennmaradását. Az ágazat alulfinanszírozottsága és az ebből fakadó megélhetési bizonytalanság sokakat visszatart a kézműves pálya választásától vagy a hivatásszerű működéstől. A helyzetet tovább bonyolítja az alapanyagokhoz való hozzáférés nehézsége, valamint az, hogy a népművészet teljes mértékben hiányzik a felsőoktatási képzési struktúrából, amely az alkotói tudás szisztematikus továbbadását biztosíthatná. A népművészeti utánpótlás kérdése ma egyszerre kulturális, szervezeti és oktatási probléma. A jelenlegi folyamatok arra utalnak, hogy a hagyományos közösségi tudásátadás tartós fennmaradása érdekében szélesebb intézményi háttérre és a fiatal generációk tudatosabb bevonására van szükség.

A tanulmányunkban bemutatott pályaképek megismerésén keresztül látható, hogy a kortárs népi tárgyalkotó nem egy homogén kategória, hanem sokszínű, egymást kiegészítő és gyakran átfedő szakmai identitásokat foglal magában. A pályára lépés eltérő útjai – legyen az családi örökség, intézményes rátalálás vagy formális képzés – jelentősen befolyásolják, hogy az egyén később az alkotó, a pedagógus-közösségszervező vagy a vállalkozó szerepkörét tekinti-e elsődlegesnek. A népművészet vitalitását és folytonos megújulását éppen ez a komplexitás biztosítja. A kortárs tárgyalkotás nem egyetlen, tiszta modellben él tovább, hanem egy dinamikus szerep-ökoszisztémában, ahol az alkotó, a pedagógus és a vállalkozó egymásrautaltsága és együttes jelenléte járul hozzá a népi kézművesség fennmaradásához.

A magyar népi kézművesség oktatási rendszere súlyosan fragmentált, túlélését jelenleg elsősorban az egyének, a civil szervezetek és a helyi közösségek rendkívüli elhivatottsága biztosítja, kiegészítve néhány kulcsintézménnyel, mint a Hagyományok Háza vagy a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium. A formális oktatás hiányosságai, a tárgykészítők és intézmények gazdasági bizonytalansága és az ebből fakadó társadalmi presztízsveszteség kölcsönösen fenntartják és erősítik egymást. A formális oktatás – a közneveléstől a felsőoktatásig – képtelen betölteni funkcióját, ami a kulturális reprodukció intézményi válságához vezetett. A vibráló, alulról szerveződő, informális hálózat a személyes mester‒tanítvány viszonyra és a közösségi tanulásra épülve tartja életben a mesterségeket, de ez a civil helytállás csupán a tüneteket kezeli, a rendszerszintű okokat nem szünteti meg. A hosszú távú fennmaradás kulcsa az interjúalanyok szerint egy olyan szemléletváltásban rejlik, amely felismeri a tárgyi kultúra megtartó erejét. Ez magában foglalja a „tárgyi anyanyelv” integrálását a köznevelésbe, a hiányzó felsőfokú és tanárképzési struktúrák megteremtését, valamint az alkotómunka és az alapanyag-termelés gazdasági megbecsülését, mindezek pedig együttesen nem csak a jelen, de a jövő helyzetét és a népi kézművesség fennmaradását is befolyásolják.

4.3. KÉPZÉSI KÖZPONTOK

A 4.2. alfejezet a népi tárgyalkotó terület átfogó elemzését adta — az oktatási rendszerek, a gazdasági és presztízs-helyzet együttes vizsgálatát. A következő három alfejezet egy-egy képzési központ esettanulmányán keresztül mutatja meg, hogyan él meg ez az általános kép a gyakorlatban: a Hagyományok Háza mint országos kompetenciájú intézmény (4.3.1), a Békés Megyei Népművészeti Egyesület regionális, civil keretek között működő képzési központja (4.3.2), valamint a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégium mint középfokú szakképzési modell (4.3.3). A három intézmény eltérő szervezeti formában, eltérő földrajzi és társadalmi kontextusban, mégis ugyanazon országos tudásátadási rendszer csomópontjaiként működik — a felmenő képzési struktúra, az alkotói pályakép és a műhelygyakorlat együttes tereit biztosítva.

4.3.1. A Hagyományok Háza népi kézműves képzései

Készítette:Benedek Krisztina

A Hagyományok Háza és elődintézményeinek a népi kézműves tudásátadásban betöltött funkcióját a Népművészeti Jelentés A népi kézművesség tudásátadási formái Magyarországon 1950‒2025 között című tanulmánya tárgyalja részletesen. Jelen fejezet az 1994 óta zajló, a népi kézművesség területére specializálódó oktatási tevékenység áttekintését adja, továbbá összefoglalja a 2021 és 2025 közötti időszakban végbement strukturális és tartalmi változásokat.1

1. A Hagyományok Háza képzéseinek előtörténete

A Hagyományok Háza jelenlegi népi kézműves képzéseinek közvetlen előzménye a Népművelési Intézet által koordinált A, B, C kategóriás szakkörvezető-képzés rendszere, valamint az 1993-ban megjelent Szakképzési Törvény volt.2 A kilencvenes évek elején a képzési struktúra átalakulása lehetővé és szükségessé is tette az addigi képzési tapasztalatokon alapuló, új képzések követelményének kidolgozását, valamint azok jogszabályi megfeleltetését a népi kézművesség területén. A képzések így hivatalos bizonyítványt adtak, és az országban bárhol indíthatóvá váltak. A Népi játék és kismesterségek oktatója képzés szakmai és vizsgakövetelményét Beszprémy Katalin, a Magyar Művelődési Intézet (MMI) Népművészeti Főosztálya akkori főtanácsosa és F. Tóth Mária, a NKÖM akkori vezető főtanácsosa dolgozták ki. Ennek részeként szintén elkészült a Népi játszóházi foglalkozásvezető tanfolyam programja is.3

1994-től 2020-ig az alábbi, egymásra épülő rendszerben folytak a képzések a Magyar Művelődési Intézetben, majd a Hagyományok Házában:

1. Népi játszóházi foglalkozásvezető képzés
2. Szakmai képzés: egy kézműves mesterség elsajátítása. E képzés követelménye megegyezett az OKJ-ban szereplő valamely népi kismesterség szakképesítés követelményeivel.
3. A Népi játék és kismesterségek oktatója képzés oktatói szakasza
4. Továbbképzések – mesterkurzus, előadássorozat
5. Akkreditált képzések

1.1. Népi játszóházi foglalkozásvezető képzés

A népi játszóházi foglalkozásvezető képzés célja máig változatlanul az, hogy a résztvevők a néphagyomány komplex szemléletét sajátíthassák el. A képzés magába sűríti mindazt a tudást, ami egy ún. népi kézműves játszóházi módszerré forrt ki a kilencvenes évek elejére.4 Az egyéves tematika alapszintű gyakorlati ismereteket ad a népi kézművesség természetben megtalálható alapanyagairól, az alapvető kézműves technikákról és egyszerű, funkcionális tárgyak, játékok készítéséről. A tematika az évkör eseményei mentén halad, a népszokások rendjét és a természet körforgását követve. Lényeges része a képzésnek a néprajzi tudásanyag átadása. Az előadások úgy épülnek fel, hogy az alapvető ismeretek mellett egy általános néprajzi látásmód is kialakuljon a résztvevőkben. A képzés így mindig egy alapozó szintnek is számított, amelynek elvégzése után a hallgatók dönteni tudnak, hogy melyik mesterségben szeretnének tovább tanulni.

A képzés története alatt a tematika alig változott. Az első tíz évre inkább a bővülés volt a jellemző, új témakörök beemelésével (pl. hímzés), illetve az egyes foglalkozások óraszámának növelésével (kosárfonás, nemezkészítés). A 2023-as újraengedélyeztetés során új anyagrészként került a tematikába a módszertani alapismeret rész, az utóbbi években a pedagógus résztvevők számának csökkenése miatt. Változatlan a képzés időbeosztása: egy tavaszi és egy őszi félév, amihez

Népi játszóházi foglalkozásvezető képzés tábora, Szigliget, 2016. Fotó: Mundrusz Anett.

A tábor a népi játszóházvezető képzés kiemelt része. Felépítése és koncepciója a nomád nemzedék tevékenysége nyomán kialakult népművészeti táborok modellje szerint szerveződött. A tematikából a szabadban végezhető és a hosszabb munkafolyamatok kerültek a programba úgy, hogy az esti közös alkotáshoz a népiének-tanulás, népiétel-készítés és élőszavas mesemondás is társult. A tábor sokaknak olyan elköteleződést adott, ami a népi kézműves életpálya felé irányította őket.5

A vizsgakövetelmény alapvetően változatlan: egy vizsgadolgozat elkészítése, néprajzi szóbeli felelet, az év közben elkészített tárgyak bemutatása és gyakorlati feladat megoldása egy kérdéssor alapján.

Népi játszóházi foglalkozásvezető képzés, vizsgatárgyak, 2011. Fotó: ismeretlen.

Önálló képzésként Népi játszóházvezetői tanfolyam néven 1999-ben, majd 2004-ben akkreditálásra került a pedagógus továbbképzési rendszerben, ezt követően pedig, 2006-ban a közművelődési akkreditáció rendszerében is. A Hagyományok Háza összesen 27 szervezettel állt kapcsolatban, akik a pedagógus és/vagy a közművelődési akkreditációhoz csatlakozva 2004 és 2023 között saját képzéseket indítottak.6 A kezdeti időszakban a partnerek anyagilag is csatlakoztak az akkreditációs költségekhez, melynek fejében szakmai anyagot kaptak, és a Képzők Képzője című, tábori formában megvalósuló képzésen is részt vettek. A képzések programja azonos volt, a vizsgákon részt vett a Hagyományok Háza képviselője is.7

A képzés gyakorlati részét támogatja a Népi játszóház. Szöveggyűjtemény és segédanyag a népi játszóházi foglalkozásvezetői tanfolyam hallgatói számára című kiadvány,8 mely 1995-ben jelent meg először Beszprémy Katalin szerkesztésében. A kötet az addig publikált, ám ekkorra már sok esetben nehezen hozzáférhető népi kézműves szakirodalom válogatott anyagát közli, illusztrációkkal együtt. A kiadvány kibővítve 2002-ben majd 2019-ben új kiadásban is megjelent,9 és 2025-ben is segédanyagként használható.

Az 1994-ben indult kísérleti csoportot követően 1997-től 2010-ig 5 csoportban 70-90 fős létszámmal indult a képzés, majd 2011-ben 4 csoport, 2012-től 3 csoport, 40-60 fős létszámmal.10

A résztvevők kezdetben többségében pedagógusok voltak, akik az itt tanultakat beépítették és hasznosíthatták a munkájukban. A pedagógusok részvételét erősítette, hogy a továbbképzésként akkreditált képzés elvégzését anyagilag is támogatták az oktatási intézmények. A 2010-es évektől ez az anyagi támogatás egyre szűkült, majd megszűnt, így a pedagógusok saját költségükön és szabadidejükben végezték el a képzést. A 120 óráért járó pontszámot továbbra is el tudták számolni, a rendszer teljes, 2025-ös megváltozásáig.

A képzés vizsgadolgozatait a Hagyományok Háza Martin György Szakkönyvtára őrzi.11 1996 és 2021 között 692 db dolgozat készült el, majd 2025-ig újabb 53 db, melyek a könyvtárban nyomtatott és az utóbbi évektől online formában is megtalálhatóak.

1.2. Szakmai képzés

A népi kézműves szakmák 1994-ben kerültek az OKJ-ba a „Művészet, közművelődés, kommunikáció" szakmacsoportba. Az első, jegyzékbe kerülő szakmák a következők voltak: fazekas, faműves, fajátékkészítő, csipkekészítő, gyékény-, szalma- és csuhétárgykészítő, kosárfonó és fonottbútor-készítő, takács, szőnyegszövő, kézi és gépi hímző.

2010-ben a népi kézműves szakmák a Népi kézműves szakképesítés gyűjtőnév alá kerültek.12 A szakmacsoport ezt az elnevezést az OKJ korszerűsítésekor kapta, amikor a szakmajegyzék egyszerűsítése volt a cél. Így egy szám alá kerültek az addig külön számon futó népi kézműves mesterségek, és nem estek áldozatul a szakmacsökkentésnek.13

Az OKJ 2012-es újabb átalakulásának tervezése során komoly veszélybe kerültek a népi kézműves mesterségek, amikor szintén a piaci igényekre hivatkozva a szakmák számának drasztikus csökkentését tervezték.14 Beszprémy Katalin javaslatára, miszerint ez a tudás a nemzeti örökségünk része, a terület örökség szakmák megnevezéssel a mindenkori oktatási tárca – illetve államtitkárság – hatáskörébe került. Ez a lépés segített szembeszegülni azzal az érvvel, amely a képzések alacsony száma vagy a szakmák „nem piacorientált" jellege miatt a megszüntetésüket indokolhatta volna.15 2019-ben a népi kézműves mesterségek szakmacsoportja a kékfestés, mézeskalács-díszítő, szíjgyártó-nyerges, papucskészítő szakmákkal bővült.

A képzéseket a Corvin téren 1993-ban kísérleti jelleggel, 1994-től pedig az addigra már megjelent szakmai és vizsgakövetelmény szerint indította az akkori Magyar Művelődési Intézet Beszprémy Katalin kezdeményezésére. 1994-től először a szőnyegszövő, később a kosárfonó, a bőrtárgykészítő és a csipkekészítő képzéssel indult el a szakképzés, ehhez csatlakozott 1999-től a gyékény-, szalma- és csuhétárgykészítő képzés, majd 2011-ben a nemezkészítő és népi bőrműves képzés.

Kilimtanulmányok, Népi kézműves – szőnyegszövő OKJ képzés nyári tábora, Hagyományok Háza. Fotó: ismeretlen.

Ekkorra már kialakult a szakképzések 2025-ben is fennálló időbeosztása, miszerint 4 félévben (hétköznap délutánonként) és két nyári táborban folyt az oktatás. A gyakorlati képzés minden héten, az elméleti képzés pedig tömbösítve zajlik 2025-ben is. Nyári gyakorlatként 2020-ig a hallgatók egy-egy hetet töltöttek el egy vidéki műhelyben, ahol a tematika által meghatározott tananyag elsajátítása mellett lehetőség volt helyi értékek megismerésére és a közös alkotás megélésére is.16

A képzés anyaga a mindenkori szakmai és vizsgakövetelményre és az abból kidolgozott képzési programra épült.17 A képzések egyik sajátossága ma is, hogy minden mesterségben meghívott vendégelőadók is részt vesznek az oktatásban. Ők olyan elismert szakemberek, akik az adott területhez kapcsolódó speciális tudással, technikákkal vagy évtizedes tapasztalattal rendelkeznek. Megjelenésük nemcsak színesíti a tananyagot, hanem lehetőséget ad arra is, hogy a hallgatók többféle megközelítéssel, módszerrel és alkotói szemlélettel találkozzanak. A vendégelőadók bevonása erősíti a mesterségek közötti átjárhatóságot, és inspiráló szakmai párbeszédeket indít el. Ez a gyakorlat jelentősen gazdagítja a képzések szakmai színvonalát, és különleges értéket ad minden tanulási folyamatnak.18

A 2020-as évek előtt jelentkezők többsége a játszóházvezető képzés elvégzése után választott egy mesterséget, így a szakmai képzés az ott tanult alapokra épített. A hallgatók jellemző végzettsége a játszóházi képzés belépési követelménye miatt minimum érettségi volt.

A hallgatói létszámok az alábbiak szerint alakultak 1994 és 2020 között: a nagy létszámú játszóházvezető képzés után a 4-5 féle mesterségre beiratkozók létszáma 8 és 12 fő között mozgott. Ebből mesterségenként átlagosan 5-8 fő tett évente vizsgát.

1.3. Népi játék és kismesterségek oktatója képzés – Oktatói rész

A Népi játék és kismesterségek oktatója képzés első oktatói vizsgája 1997-ben zajlott, a vizsgázók egy része az addigi C kategóriás szakkörvezető igazolvánnyal rendelkezett, akiknek a további munkájukhoz szükségük volt az új végzettség megszerzésére. A képzési struktúra megerősödésével ezt követően már döntően az MMI-ben, majd később a Hagyományok Házában tanuló hallgatók jelentkeztek az oktatói szakaszra. Az országosan egységes követelményrendszer emellett lehetővé tette azt is, hogy az intézmény más képzőhelyeken végzett népijátszóház-vezetőket és szakmai végzettséggel rendelkező jelentkezőket is fogadjon, és felkészítse őket az oktatói vizsgára.19

A képzés során a hallgatók általános pedagógiai és oktatáselméleti ismereteket, a népi kézműves örökség átadásának lehetőségeit, valamint az oktatási folyamat és a módszertan alapelveit sajátították el. A módszertani képzés szakmánként zajlott – és zajlik ma is –, ami gyakorlatban azt jelenti, hogy egy oktató jellemzően egy-két hallgatót készít fel személyre szabottan.

Az oktatói vizsga ezzel szemben összevont formában történik, a mindenkori szakmai és vizsgakövetelményeknek megfelelően, hiszen a vizsga a Népi játék és kismesterségek oktatója végzettséget igazolja, a szakmairány megnevezésével együtt.

A vizsga feltétele egy oktatási segédanyag összeállítása, valamint egy módszertani dolgozat leadása. A vizsgakövetelményben fontos szerepet kapott a különféle képzési formákhoz köthető foglalkozástervezet: alkalmi, éves vagy speciális tanterv kialakításának módszertana, a foglalkozásmenet kialakításának ismerete, korosztályi sajátosságok figyelembe vétele, műhelyek, műhelyfeltételek kialakítása szakterületenként, nyári táborok megszervezésének módszertana, szakmai kirándulások lehetősége, múzeumok ismerete, szakirodalmak, szakmai segédanyagok ismerete, minta- és műhelyrajzgyűjtemények jelentősége, a képzés népszerűsítésének lehetséges formái, stb.

A képzés kezdete óta csatlakozik az oktatói modulhoz a dr. Kresz Mária Alapítvány Fazekasközpont is.20 A népi játszóházi foglalkozásvezetői és a fazekas szakmai képzést, valamint a fazekas oktatásmódszertani részt a hallgatók a Fazekasközpontban végezték, míg az általános oktatói ismereteket és a vizsgát a Corvin téren teljesítették.

A Népi játék és kismesterségek oktatója végzettségű hallgatóink az évtizedek során eredményesen vettek és vesznek részt országos pályázatokon és kiállításokon, oktatóként bekapcsolódnak szakképzésbe, szakkörvezetésbe, néhányan saját műhelyükben dolgoznak, amivel a megélhetésüket tudják biztosítani, illetve létrehoztak nyitott műhelyeket is.21

1.4. Továbbképzés, szakmai nap, szakmai közösségépítés

Az országos szakkörvezető-képzés folytatásaként évtizedeken át két nagy hatású továbbképzés működött a Corvin téri országos hatókörű intézményben. Résztvevői évről évre visszatérő szakkörvezetők, oktatók és alkotók voltak. A továbbképzések nemcsak a folyamatos szakmai fejlődést – például a pályázatokra való felkészülést – segítették, hanem fontos szakmai kapcsolattartási lehetőséget is biztosítottak. Az oktatók megújuló tudása alapvető szerepet játszik a képzések magas szakmai minőségének fenntartásában és a szakkörök fennmaradásában. Egy mesterségen belül mindig új lendületet ad a közösségnek, ha a szakkörvezető új ismereteket, technikákat vagy tárgyakat tud bemutatni.

Az Országos hímző tanfolyam nyári tábori formában működött. 1992-ig Borbély Jolán szervezte, 1992 után pedig Beszprémy Katalin. 2008-ig a helyszín a Velemi Alkotóház volt, a továbbképzések tematikája a már kialakult módszertan szerint folyt: egy-egy tájegység eredeti anyag alapján való feldolgozása, motívumgyűjtés, új öltéstechnikák megismerése és új tárgyak tervezése gyakorlati és elméleti szakemberek segítségével. 2008-tól új koncepció mentén a táborok évről évre más tájegységen valósultak meg, ahol a helyi múzeum és tájházak anyagát dolgozták fel a résztvevők muzeológus, gyakorlati mester és a tervezést irányító szakember segítségével.

Az 1990-es évektől kezdődően az MMI Népművészeti Főosztálya évente meghirdette a Szövő mesterkurzust Borbély Jolán és Bakai Erzsébet textilművész, egyetemi tanár vezetésével. Minden évben más tematika került középpontba: egyes tájegységek, például Sárköz, Baranya, Palócföld szövőkultúrája, illetve különböző tematikus csoportok, mint a rongyszőnyeg, az erdélyi festékes vagy a torontáli. A szakmai programot tervezési ismeretek is kiegészítették, a kurzusok zárásaként pedig közös kirándulást szerveztek az adott tájegység múzeumaiba és tájházaiba.

A 2000-es évek elejére a Népi játszóházi foglalkozásvezető képzés már az ország számos pontján működött. A partnerekkel közösen végzett akkreditáció egyúttal a Hagyományok Háza számára is szakmai támogatási feladatokat hozott. Ennek részeként 2002-től Képzők Képzője néven tábort hirdettek a képzéseken oktató szakemberek számára. A program két módszertani pillérre épült: egyrészt a jó gyakorlatok kölcsönös megismerésére, másrészt arra, hogy egy-egy meghívott mester a játszóházi tematikába jól illeszthető, új ismereteket adjon át. Így került be a tematikába például a hímzés, és így újult meg a nemezkészítés vagy az egyszerű hangkeltő eszközök készítésének foglalkozása is.

Külső szakmai igényként, bőrműves mesterek kezdeményezésére indult 2005-től a Bőrműves előadássorozat, szintén országos továbbképzési céllal. A program előzménye, a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesület 1994-ben Debrecenben kiírt alkotói pályázata, melynek tapasztalatai alapján egy bőrműves szakmai tábor szervezését vállalta fel az egyesület. Az 1995-től működő Országos Bőrműves Táborok célja, hogy a magyar bőrműveseket összefogja, tudásukat, ismereteiket elméleti és gyakorlati szinten a lehető legmagasabbra emelje.22 Ebben a táborban merült fel az igény egy év közbeni szakmai előadássorozatra, ahol a tábori tematikát kiegészítve és tovább folytatva lehettek együtt a bőrműves szakemberek.

A végzett hallgatók kezdeményezésére 2008-ban indult el az Egy gyékényen árulunk című előadássorozat, amelynek célja a kosárfonással, valamint a csuhé-, szalma-, gyékény-, káka- és sásfeldolgozással foglalkozó szakemberek szakmai továbbképzésének intézményesített támogatása. A program keretében elismert mesterek tartanak elméleti jellegű előadásokat, szakmai bemutatókat és gyakorlati képzéseket, elősegítve e hagyományos kézműves technikák tudásanyagának megőrzését, átadását és továbbfejlesztését.

A tudásátadás egy sajátos helyszíne volt a Hagyományok Házán belül 2015 és 2022 között működő Nyitott Műhely. A műhely működésének elsődleges célja az volt, hogy a hagyományos mesterségek élő gyakorlata közvetlenül megfigyelhetővé váljon a nagyközönség számára, és ezzel a népi kézművesség tárgyi és technológiai öröksége a maga eredeti kontextusában legyen tanulmányozható. A Nyitott Műhely ezen kívül feladatának tekintette a kézművesmesterek, iparművészek, építészek és más szakterületek képviselői közötti párbeszéd és tapasztalatcsere segítését, ehhez műhelymunkák megszervezésével járult hozzá.23

1.5. Akkreditált képzések

A pedagógus, majd a közművelődési akkreditációs rendszer bevezetésével lehetővé vált olyan egységesített tananyagok kidolgozása, melyek célja a szakmailag garantált minőség biztosítása, az alapozó képzések rendszerének összeállítása, valamint alapképzés nyújtása azokon a területeken, ahol nincs szakképzés.

A 2000-es évek végén a végzett hallgatók és külső igények alapján az addigi képzési struktúrában új elemként jelentek meg az egy-egy mesterséghez köthető szakkörök.24 Ezek a szakkörök ún. módszertani kísérletnek is tekinthetők, amelyek tapasztalatai alapján 2015-től több mint 50 db 30, 45, 60 és 120 órás képzést dolgoztatott ki és akkreditáltatott a Hagyományok Háza, nemcsak a népi kézművesség, hanem a népzene, a néptánc és a népmese területén is.25 A továbbképző rendszerekben hitelesített képzések állandó képzési tematikával rendelkeznek, nem feltételeznek előzetes ismereteket, elvégzésük magasabb szintű képzések felé irányítja a résztvevőket. A képzések így más szervezetek részére is átadhatóvá váltak, oly módon, hogy a szakmai ellenőrzés és segítségnyújtás megmaradt a Hagyományok Házánál.

Nemezkészítő szakképzés, Hagyományok Háza, 2025. Fotó: Csibi Szilvia.

2. Az infrastruktúra és személyi feltételek legfontosabb elemei a Hagyományok Házában

A Corvin téri épület az 1994-es képzések indulásakor nem rendelkezett kézműves műhellyel, hiszen addig az innen koordinált képzések a külső helyszíneken, elsősorban megyei és városi művelődési házakban zajlottak. Az első évek alkalmai így előadótermekben és olyan külső helyszíneken kaptak helyet, ahol az oktatók tevékenykedtek – például Ócsán a Kosbor kézműves műhely alkotóházában és a dr. Kresz Mária Alapítványnál.

1997-től egy alagsori, 2007-től pedig két nagyobb és egy kisebb félemeleti helyiségben folyt az oktatás, egyre fejlődő eszközparkkal. A 2000-es évek elejétől a gyermekprogramok kézműves részei is ezekben a műhelyekben zajlottak. Az épület felújítása után, 2018-tól nagy minőségi változással négy szakmaspecifikus műhelyben folyik az oktatás.

A kézműves képzések oktatói kezdetben a nomád nemzedék alkotói, valamint e csoport szellemiségét átvevő mesterek voltak.26 Idővel az itt végzett hallgatók is bekapcsolódtak az oktatásba. Szakmai pályájuk a Hagyományok Háza honlapján keresztül is megismerhető.27

3. A képzési szerkezet változása 2021 és 2025 között

A felnőttképzés területén, a külső környezet változásának szempontjából, a 2020-as év korszakváltásként is értelmezhető. A 2020. szeptember 1-től életbe lépő felnőttképzési törvény jelentősen átalakította a képzők működését: szigorúbb adminisztráció, nyilvántartási szám, részletes adatszolgáltatás és átláthatóbb működés vált kötelezővé.28 Ennek hatására megnövekedtek az adminisztrációs terhek, ami országszerte egyrészt a képzések számának csökkenéséhez vezetett, másrészt a kisebb képzési helyszíneknek nehezebbé vált a működése.

Emellett a Covid-járvány is alakított a képzési struktúrán. A kézműves képzések esetében is szükségessé vált az online oktatás és kapcsolattartás bevezetése, melynek tapasztalatai alapján mára tudatosabbá vált ennek használata. Ez a két tendencia megfigyelhető a Hagyományok Háza képzéseinek esetében is.29

A Hagyományok Házában a 2020 utáni években jól érzékelhető, hogy felbomlott a korábban szorosan egymásra épülő rendszer a játszóházvezetői, a szakmai és az oktatói képzések között. A képzésre jelentkezők többségének nem az iskolarendszerben való oktatás a célja, miután jelentősen szűkült azoknak a képzési helyeknek a köre, ahol az oktatói végzettséget elvárják és elfogadják. Az utóbbi években megnőtt azon jelentkezőknek a száma, akik egy mesterség iránti érdeklődésből kezdenek el foglalkozni a népi kézművességgel. A jelentkezők motivációja sok esetben maga az alkotás öröme. A hallgatók összetétele is átalakult: egyre többen érkeznek életmódváltás miatt, nagymamaként vagy friss nyugdíjasként, új szabadidős elfoglaltságot keresve.

Az utóbbi öt évben számos önállóan működő műhely jött létre, amelyek rövidebb, akár egynapos műhelymunkákat kínálnak. Sok hallgató célja egy ilyen önálló kis műhely létrehozása, illetve gyakori az is, hogy egy már működő műhelyben tapasztalatot szerzett műhelyvezető jelentkezik a szakképzésre tudásának bővítése érdekében, majd elvégezve az oktatóképzést, végzettséget is szerez.

A Népi játszóházi foglalkozásvezető képzés helye és megítélése is jelentősen átalakult az elmúlt években: mára egy a számos akkreditált képzés közül, és a beiratkozók többségének már nem a Népi játék és kismesterségek oktatója végzettség megszerzése a fő célja.

Jelenleg 9 szakképesítésben rendelkezik a Hagyományok Háza képzési programmal.30 A szakmai képzések kétévente indulnak, 10-12 fővel. Az előző időszakhoz képest ritkább indulás tudatosabb hallgatói attitűdöt hozott, kevesebb tanuló hagyja ott a képzést a vizsga előtt. Az esetenként hosszabb várakozási idő kiérleli azt a döntést, amire szükség van a két éven át tartó, így nagy időbeli és egyben nagy anyagi ráfordítást is igénylő részvételhez. Ez a folyamat elkötelezettebb, motiváltabb hallgatói közösséget formál.

Az akkreditált képzések lényeges jellemzője, hogy külső szervezeteknek is átadhatók: a 2017-ben létrejött Hagyományok Háza Hálózatának magyarországi vármegyei, valamint a határon túli szervezeteinél egyaránt megvalósíthatók. A Hagyományok Háza célja, hogy a hálózati partnerek számára biztosítsa az akkreditált képzések átadásának lehetőségét, ezáltal növelve a népi kézműves képzésekbe belépők számát, és elősegítve minél több résztvevő számára az alapszintű szakmai felkészültség megszerzését.

Az eddig bemutatott, úgynevezett alapképzéseken túl továbbra is nagy munkát fektet az intézmény a továbbképzés jellegű tudásátadásra. Az alkalmak nemcsak a nálunk végzett hallgatóknak szólnak, hanem a szakmai közösségépítés céljából az egyes szakterületek minden kézművesének is.31

Új elemként jelentek meg az intézmény képzései között a Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) ASzakkör Programjához32 kapcsolódó szakkörvezető-képzések. A Hagyományok Háza 2022-ben az NMI megbízásából és finanszírozásával 39 darab 60 órás képzést indított, majd 2023–2024-ben további 12 darab, szintén 60 órás képzést valósított meg saját forrásból. A képzések célja az volt, hogy szakmai alap- és továbbképzést biztosítsunk az ASzakkör foglalkozások vezetői számára. A tematikák a Hagyományok Háza 60 órás akkreditált képzéseinek tartalmára épültek. Az NMI kérésére az időbeosztás módosult: minden képzés 10 alkalomból állt, napközbeni órákkal. Az oktatókat a Hagyományok Háza tapasztalt oktatói köréből választottuk, a képzések pedig vizsgával zárultak.

A program megvalósítása során több szervezési és működési tapasztalat is kirajzolódott, amelyek végül nem tették lehetővé a képzések ilyen formában történő folytatását. Ugyanakkor jól látható, hogy az ASzakkör Program számos új szakkört hívott életre, és ezek közül várhatóan több a támogatási időszak lezárulta után is fennmarad. A Hagyományok Háza számára kiemelt cél, hogy a tovább működő szakkörök vezetőit – az eddig is aktív szakkörvezetők mellett – szakmai képzésekkel és továbbképzésekkel támogassa. Ezt a feladatot a jövőben a Hagyományok Háza saját szakmai keretei között kívánja folytatni.

Az ASzakkör Program működési logikája ugyanakkor eltér a Hagyományok Háza képzési rendszerétől: a szakkörvezetői tevékenység nem kapcsolódik formális képzési követelményhez. A program működtetése során a hallgatói részvétel, a kiválasztási folyamat és a tandíj kérdései kapcsán is több gyakorlati tapasztalat gyűlt össze, amelyek a jövőbeni képzési programok kialakításakor fontos szempontként szolgálnak.

1. ábra: Kézműves képzések magyarországi résztvevőinek száma járásonként, az ASzakkör képzések nélkül (2021–2025). Forrás: Hagyományok Háza adatfelvétel, kötet p218.

2. ábra: Kézműves képzések magyarországi résztvevőinek száma járásonként, az ASzakkör képzések nélkül, Budapest (254 fő) nélkül (2021–2025). Forrás: Hagyományok Háza adatfelvétel, kötet p218.

4. A Hagyományok Háza mint komplex intézmény a kézműves tudásátadásban

A Hagyományok Háza komplex intézményi jellegéből adódóan számos lehetőséget biztosít arra, hogy a képzések alaptematikáját kiegészítsük. Így kerül tágabb kontextusba egy-egy mesterség ismeretanyaga, oktatásmódszertani és tudományos háttere.

A játszóházvezető-képzés módszertani felkészítése során egyéni hospitálási lehetőséget biztosítunk a Hagyományok Háza egyik gyermekeknek szóló programján, ahol irányított szempontok alapján kell naplót készíteniük a hallgatóknak.

A Martin György Szakkönyvtár is sokrétű szolgáltatásaival kapcsolódik a képzésekhez, gazdagítva a hallgatók tanulási és kutatási lehetőségeit. A könyvtár szakirodalmi támogatást nyújt, gyűjtőköre túlmutat az alap kézműves publikációkon. Különösen értékes Borbély Jolán hagyatéka, hiszen olyan ritka, kis példányszámban megjelent kiadványokat is tartalmaz, amelyek ma már antikváriumokban sem érhetők el. A szakkönyvtárban találhatók a képzéseken készült vizsgadolgozatok. Az 1997-től gyarapodó állomány hozzávetőleg 2000 dolgozatot ölel fel, amelyek helyben olvasásra állnak rendelkezésre, és téma szerint kereshetők. Itt lehet igénybe venni a Hagyományok Háza által előfizetett adatbázisok használatát is, melyek további értékes forrásokat biztosítanak a kutatáshoz és az inspirációhoz. A könyvtár így a népművészet minden ágára kiterjedő szaktájékoztatás feladatát tudja ellátni.

Játéktól a mesterségig címmel rendezzük meg a képzéseket lezáró kiállítást. Itt lehetőséget kapnak a hallgatóink a bemutatkozásra, és tapasztalatokat szerezhetnek abban, hogyan kell egy bemutatóra benyújtani, előkészíteni, feliratozni a tárgyaikat, illetve mit jelent a „kiállításrendezői szempont" az anyag elrendezésekor.

Játéktól a mesterségig kiállítás, Hagyományok Háza, 2024. Fotó: Dusa Gábor.

A Hagyományok Házához tartozik a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum, melynek gyűjteménye és kiállításai egyedi lehetőséget kínálnak a hallgatók számára. A gyűjtemény eredeti és feldolgozott tárgyai nemcsak a mesterségek történetének megismerésében segítenek, hanem inspirációt is nyújtanak akár a vizsgamunkák elkészítéséhez is.

Játéktól a mesterségig kiállítás — falra applikált szőttesek és párnák, Hagyományok Háza, 2024. Fotó: Dusa Gábor.

A szakmai továbbfejlődés egyik lehetséges útja a Népi iparművészeti minősítésen, valamint az országos népi kézműves pályázatokon való részvétel. A minősítő alkalmak konzultációi során kapott visszajelzések folyamatos iránymutatást nyújtanak az immár alkotókká vált egykori hallgatóinknak.

A Hagyományok Háza kézműves kiadványai elsősorban a népi kézműves tudásátadást szolgálják, folytatva ezen a területen is az intézmény gazdag előtörténetét. A kiadványok egy része a mesterségek megismeréséhez ad háttéranyagot pl. regionális stílusjegyek bemutatásával.33 Más részük e tudásanyag átadásának módszertani segédanyagaként készültek, útmutatókat és gyakorlati leírásokat tartalmaznak. 2003-ban és 2004-ben két innovatív oktatási segédanyag jelent meg, melyek nagy mennyiségű szakmai anyagot tartalmaznak. A Bőrművesség című CD-ROM számos múzeumi tárgyat mutat be tárgyfotóval, tárgyleírással és részletfotóval illusztrálva. A sorozat folytatásaként 2004-ben Fonás, kötés, sodrás, pödrés, a gyékény, szalma, csuhé megmunkálásának hagyományai című CD-ROM-ban e három alapanyaghoz kötődő, már eltűnő félben lévő mesterség utolsó mesterei és tárgyai ismerhetők meg.

2025-ben jelent meg a Hagyományok Háza népi kézművesség oktatására fókuszáló Craft_ME (Craft Media & Education) platformja, mely innovatív kezdeményezésként a digitális tanulási környezet és a kulturális örökség megőrzésének, továbbadásának metszéspontjában helyezkedik el. Kiemelt célja, hogy a hagyományos kézműves technikák és mesterségek teljes folyamatát – a kezdeti anyag-előkészítéstől a kész tárgy befejezéséig – szemléletesen, digitális eszközökkel rögzítve tegye elérhetővé a szakma iránt érdeklődők széles köre számára. Ezek az anyagok nem helyettesíthetik a személyes részvételt igénylő tudáselsajátítást, de segítik a tudás otthoni rögzítését, a technikák begyakorlását és az ismeretek elmélyítését.34

Az elmúlt három évtized során az intézmény folyamatosan tartotta a kapcsolatot a nálunk végzett hallgatókkal, akik mára a kézműves oktatás meghatározó szereplőivé és alkotóivá váltak. Az itt szerzett tudásuk és tapasztalataik alapján több esetben oktatóként, foglalkozásvezetőként tértek vissza a Hagyományok Házába. Ez a folytonosság az intézmény szellemiségének és közösségépítő erejének élő bizonyítéka, és lehetővé teszi, hogy a korábbi munka öröksége értékes szakmai alapként szolgáljon. Az intézmény ily módon az új szakmai közösségek létrehozásában és formálásában is szerepet vállal.

4.3.2. Népi kézműves képzések és műhelyfoglalkozások Békéscsabán – Békés Megyei Népművészeti Egyesület

Készítette:Pál Miklósné

1. A képzések szervezője

Egyesületünk önálló civil szervezetként 1990-ben került bejegyzésre, de jogelődje, a Népművészeti Egyesület Békés Megyei Szervezete már 1982 óta működött. Az elmúlt több mint negyven év alatt sok minden változott – tevékenységünk, gondolkodásunk, szemléletünk formálódott –, de alapvető célkitűzésünk nem módosult, ez pedig a népi kézművesség kutatása, életben tartása és továbbadása. Ez a küldetés nemcsak szűkebb hazánkra, Békés vármegyére vonatkozik, hanem a teljes Kárpát-medencére is.

Kezdetektől meghatározó szerepet kapott munkánkban a tudásátadás, amely különböző formákban valósult meg: képzések, alkotótáborok, szakkörök révén. Alkotóházunk 2018-as létrejötte óta rendszeresen otthont adunk 10–12 felnőtt szakkörnek, és aktívan részt veszünk a vármegyében működő kézműves közösségek szakmai mentorálásában is.

Rendezvényeink köre folyamatosan bővült az évek során. Kiemelkedő eseményünk a Kárpát-medencei Népi Textilművészeti Fesztivál, amelyet kétévente rendezünk meg. A fesztivál egyszerre ad lehetőséget szakmai megmérettetésre – minden alkalommal több témakörben hirdetünk pályázatot, melyre több mint 200 alkotó és alkotóközösség több száz munkával jelentkezik – és ismeretátadásra, hiszen a program része egy háromnapos konferencia is, amelyre a Kárpát-medence minden szegletéből 400–500 résztvevő érkezik. Két kiemelkedő, komplex népművészeti rendezvényünk a Körös-völgyi Sokadalom Gyulán és a Szent Iván Éji Tűzugrás Békéscsabán, valamint évente megszervezzük a Vármegyei Népi Kézműves Közösségek Találkozóját, amely találkozási és továbbképzési lehetőséget is nyújt 200–300 résztvevő számára.

Mindig is kiemelt figyelmet fordítottunk a szakszerű, értékőrző kiadványok megjelentetésére. Ezek között megtalálhatók gyűjtött anyagokat feldolgozó művek (pl. Békés megye nemzetiségi szőtteskultúrája), egy-egy műfajt bemutató kiadványok (pl. fazekasság, faművesség), illetve évfordulókhoz kötődő, az egyesület tevékenységét összegző kötetek is. Szolgáltatási tevékenységünk keretében rendszeresen szervezünk kiállításokat, mesterségbemutatókat, játszóházakat stb., amelyek részben a Nemzeti Kulturális Alap, részben a Hagyományok Háza támogatásával valósulnak meg.

Az elmúlt évtizedekben hálózatot építettünk ki a vármegyében, ennek révén részt veszünk a népi kézművesség fejlesztésében, különösen az értékek felszínre hozatala és továbbörökítése terén. Egyik európai uniós projektünk eredményeként például napvilágra került és helyi büszkeséggé vált a gyulai szűcshímzés és a battonyai szerb hímzés. Tevékenységünket igyekszünk minél szélesebb körben bemutatni: elérhetők vagyunk honlapunkon, Facebook-oldalunkon, YouTube-csatornánkon, valamint a negyedévente megjelenő Téglalap című kiadványunkban is. Célunk, hogy minél többen megismerjék tevékenységünket, és kapcsolódjanak hozzánk.

Az eltelt negyven év során egy összetartó nagycsaláddá kovácsolódtunk, ahol jól érezzük magunkat, segítjük egymást. Öröm számunkra, hogy munkánkat mások is észrevették és jelentős elismeréssel jutalmazták. Tulajdonosai vagyunk a Csokonai Vitéz Mihály Közösségi Díjnak, a Békéscsaba Kultúrájáért Díjnak és több helyi, megyei és országos szervezet elismerő oklevelének.

2. A békéscsabai népi kézműves képzés története

A békéscsabai népi kézműves képzés története több mint 50 évre nyúlik vissza, követve a szakterület képzéseinek átalakulását. Mai Egyesületünk több tagja már az indulástól fogva részt vett a munkában, szakértelmével segítette azt. Kezdetben az ágazati szakmai jegyzékben szereplő szakmák oktatására vállalkoztunk, ezek voltak a C és B kategóriás képzések, amelyek követelményét a Hagyományok Háza jogelődje dolgozta ki, és a vizsgáztatási jog is az övé volt. 1992-ben ezt váltotta fel előbb az ágazati, majd az Országos Képzési Jegyzék (OKJ) szerinti végzettséget nyújtó tanfolyamok sora. A sikeres vizsgát követően a résztvevők képesítő bizonyítványt kaptak, amely államilag elismert szakképesítést jelentett. Az OKJ megszűnését követően, 2021-től az Egyesület már a hatályos 2013. évi LXXVII. törvény a felnőttképzésről előírásainak megfelelően folytatta az államilag elismert, szakképesítésre felkészítő tanfolyamok szervezését. A szakképesítést adó kurzusok mellett mindig szerepeltek a képzési palettáinkon az akkreditált, tanúsítványt nyújtó képzések, valamint a „csak" tudást adó, alapozó vagy további ismereteket nyújtó összejövetelek, műhelyfoglalkozások.

Az ötven év alatt jelentős szervezeti átalakulások is történtek. Az 1970-es években a képzéseket a Békés Megyei Művelődési Központ indította el. Az első időkben elsősorban a C kategóriás képzéseket szerveztük, főként hímzés, szövés és fafaragás területén. Jelentős változás az 1980-as évek második felében következett be a népi kézműves területen, amikor elsősorban közművelődési intézmények alapítottak iskolát, indítottak nappali tagozatos képzéseket a Budapesti Művelődési Központ kezdeményezésére.

A Békés Megyei Művelődési Központ iskolája a 33. volt a sorban. Az iskola kezdetben sikereket ért el, később azonban szociális, tanulási és anyagi problémákkal küzdött. Nagyon boldogok voltunk, hogy a felnőttképzés mellett elindíthattuk a nappali tagozatot is. Akik a nappali tagozatos képzés elindításáért küzdöttek, úgy gondolták, hogy azok a tanulók, akik más iskolákban nem tudtak sikereket elérni, a kézművesség révén itt majd igen. Végül azonban ezek az intézmények inkább a „harmadik esély iskoláivá" váltak, alacsony társadalmi presztízzsel, így a tehetségesebb diákok elkerülték őket. A békéscsabai nappali tagozatos iskola harminc évig működött, és csupán egyetlen évfolyamon voltak érettségizett diákok, alig heten. Közülük többen a pályán maradtak; két kiemelkedő alkotó, egy fazekas és egy bőrműves a Népművészet Ifjú Mesterei lettek, és a mai napig kézművesként dolgoznak. Ez az eredmény is azt mutatja, hogy ha már akkor is érettségire épülő vagy érettségit adó képzésként indult volna a nappali oktatás, ma talán más helyzetben lennénk.

1993-ban a Békés Megyei Művelődési Központ volt az első közművelődési intézmény az országban, amely felnőttképzésben akkreditált intézménnyé is vált, közben tagintézményként működtette a nappali tagozatos oktatást. 2007-ben az anyaintézményt átszervezték, és az iskola önállóvá vált. Fenntartója egy gazdasági társaság (Kft.) lett, amely az akkori tervek szerint a megyei önkormányzat kulturális és oktatási intézményeinek fenntartójaként működött volna – ám ez a koncepció végül nem valósult meg. Az iskola 2017-ig működött, de a létszám fokozatos csökkenése és az anyagi nehézségek miatt végül be kellett zárni.

Az iskola épülete a megye népi kézműves közösségének is otthont adott. Itt működött a Békés Megyei Népművészeti Egyesület megalakulásától 2007-ig térítésmentesen, 2007 és 2017 között bérleti díj fizetése mellett. Amikor az iskola bezárásának híre felröppent, az Egyesület vezetőségével úgy döntöttünk, hogy nem adjuk fel azt a hagyományt, amely több mint ötven évre tekint vissza, és amely révén az intézmény a magyarországi népi kézműves felnőttképzés egyik központja volt. Ezért a szervezet átvette az állami tulajdonú épület üzemeltetését, és egy évvel később, 2018-ban újraindítottuk a felnőttképzést.

Az évtizedek során mind a Békés Megyei Művelődési Központ, mind a Kézműves Szakiskola mögött ott állt az egyesületünk a szakképzett oktatókkal és a szervezet erejével. A szerves változásoknak köszönhetően a békéscsabai népikézműves-oktatás filozófiája változatlan maradt: ez a hitelesség, a szakszerűség, a gyakorlatorientáltság, a pontosság és az emberség.

3. Az oktatás humán és műszaki infrastruktúrája

3.1. Épület

Az oktatás helyszíne Békéscsabán egy korábbi városrészi művelődési ház, amely eredetileg a Téglagyár tulajdonában állt, később a Megyei Tanács vásárolta meg, jelenleg pedig állami tulajdonban van. Az oktatási tevékenység több műhelyben folyik, melyek egyes szakterületekre specializálódtak. Ilyen például a fás-, a cserépkályhaépítő-, valamint a fazekasműhely. Emellett négy általános terem áll rendelkezésre, amelyeket folyamatosan átrendezünk, és különféle foglalkozásokat – például hímzés, szíjgyártás, kosárfonás, bőrművesség stb. – tartunk bennük. Ideális lenne, ha minden szakma külön, jól felszerelt műhellyel rendelkezne, de a képzésekre jelentkezők számát figyelembe véve ez egyelőre túlzott luxusnak számítana, mert a mi esetünkben egy bőrműves műhelyt havonta kettő vagy négy nap használnánk.

3.2. Eszközök, szerszámok

Az eszköz- és kéziszerszám-beszerzés folyamatosan zajlott a művelődési központ időszakában is, amikor még csak C és B kategóriás képzéseket tartottunk. Már ekkor igyekeztünk megteremteni az oktatáshoz szükséges tárgyi infrastruktúrát. A fejlesztés azóta is folyamatos volt, különösen akkor, amikor a nappali tagozatos iskola működött, hiszen a képzésben előírt kötelező gépeket és kéziszerszámokat törvényileg garantálni kellett. Az egyesületünknek 2016 és 2018 között lehetősége nyílt uniós források segítségével egyes tevékenységekhez szükséges eszközök beszerzésére is. A fejlesztés a mai napig tart.

Jelenleg a népi kézműves szakmák többségéhez – kivéve a most induló szűcs- és kékfestőképzés – rendelkezésre állnak az elméleti és gyakorlati oktatáshoz szükséges eszközök, nemcsak a kötelező, hanem az azon túlmutató, hasznos és értékes felszerelések is. A két újonnan indított szakmánál (szűcs és kékfestő) ezt az eszközhátteret külső műhelyekkel oldjuk meg: a kékfestőképzést Tiszakécskén, a szűcsképzést Tótkomlóson működő vállalkozói műhelyek segítik a szükséges gépekkel és eszközökkel. A szervezet jelenlegi épületállománya tehát alkalmas az oktatásra, de korszerűsítésre és bővítésre szorul. Az eszközök, gépek, szerszámok rendelkezésre állnak, de ezek folyamatos pótlása és fejlesztése szükséges.

3.3. Könyvek, segédanyagok

Amennyiben a tankönyv, segédkiadványok jelenlegi helyzetét a kezdethez, az 1970-es évekhez vagy akár az 1992-es évhez viszonyítjuk, viszonylag jól állunk. Vannak szakmák, ahol már megjelentek tankönyvszerű kiadványok – például a Fazekasok könyve, a Nagy kályhás könyv vagy a Népi játszóház – Szöveggyűjtemény és segédanyag a népi játszóházi foglalkoztatásvezetői tanfolyam hallgatói számára. A hímzés különösen jól dokumentált, több tájegység motívumait is feldolgozó kiadványok láttak napvilágot az elmúlt években. Emellett találunk anyagokat a csontfaragásról, bútorfestésről, gyöngyfűzésről stb., a mesterek által írt tematikus kiadványok formájában.

Mindezek ellenére nagyon hiányoznak az államilag elismert szakmákhoz készült hivatalos tankönyvek. Ez nem egy-egy iskola feladata lenne, hanem egy szakmai összefogást igénylő projekt. Úgy gondoljuk, ez elsősorban a Hagyományok Háza hatáskörébe tartozna, hogy legalább digitális formában elérhetők legyenek a szakmák elsajátításához szükséges minőségi kiadványok.

3.4. Oktatók, tanárok

Az Egyesület megalakulása óta nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy minden szakágban olyan alkotókat támogassunk, akik szívesen adják át tudásukat másoknak.1 Ennek eredményeként a legtöbb szakmában országosan elismert oktatóink vannak, ilyen például a hímzés, faművesség, szövés, nemezelés, csipkeverés stb. Azokban a szakmákban, ahol az egyesület tagjai között nincs oktató, bátran hívunk külső szakembereket. Például a szűcs, kékfestő, szíjgyártó mesterségek oktatását vendégtanárok vezetik. Ugyanez a helyzet az akkreditált képzésekkel is, például a bútorfestés, kosárfonás. Ismerve az ország népi kézműveseit, elmondhatjuk, hogy szerencsés helyzetben vagyunk: nagyszámú kiváló oktatót sikerült bevonni az egyesületünk munkájába. Ugyanakkor kiemelten fontos a képzők képzése, melyre mi az oktatóinknál legfőképpen oktatásmódszertani és közösségfejlesztői ismeretek átadásával, bővítésével törekszünk. Meggyőződésünk, hogy országos szinten nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a képzők képzésére, hiszen ez adhatna multiplikátorhatást az egész mozgalom számára.

3.5. Az oktatásszervező

Oktatásszervező nélkül – szaktudás hiányában – nehezen képzelhető el bármilyen oktatás. A „szaktudás" alatt a szakmai ismereteket, az érvényben lévő rendeletek, törvények naprakész, alkalmazói szintű ismeretét és a bennük foglalt feladatok pontos elvégzését értem. Ez a hivatalos oldal különösen fontos, hiszen tudjuk, hogy a felnőttképző intézményeket rendszeresen ellenőrzik, és az esetleges hiányosságokat komoly pénzbírsággal szankcionálják. Az oktatásszervező feladata nem merül ki a jogi megfelelőség biztosításában. Fontos feladata a képzés résztvevőivel való folyamatos kommunikáció, kapcsolattartás, valamint az együtt gondolkodás. Emellett elengedhetetlen az emberi problémák megértése és kezelése, a képzési helyszín otthonos légkörének megteremtése és nem utolsósorban a közösségteremtés, közösségfejlesztés is. Az oktatásszervezés tehát egy összetett munkakör – és könnyen lehet, hogy egy emberben nem is található meg minden ehhez szükséges készség és képesség. Éppen ezért az oktatásszervezés egyesületünknél csapatmunka, ahol a különböző feladatokat más és más szakember végzi el a lehető legmagasabb színvonalon.2

Kosárfonó képzés, 2025. Fotó: Békés Megyei Népművészeti Egyesület.

4. A 2025-ös év képzési kínálatának bemutatása

A szakképzési ajánlatunkat minden év februárjában tesszük közzé, és szeptemberben indulnak azok a csoportok, ahol legalább nyolc fő regisztrált. A képzések kétévesek, kivéve a kosárfonó, a kályhás és a szűcs szakmákat, ahol másfél éves képzésekről van szó. (A nálunk oktatott, engedélyezett népi kézműves programok, a kosárfonó kivételével 800 órások, a kosárfonó 480 órás. A szűcs és a kályhás 600 órás, amelyek egy része kontaktórákban, míg a másik része irányított egyéni tanulással valósul meg.)

A képzéseket havonta egy hétvégén – szombaton és vasárnap – tartjuk, és nyáron van egy intenzív szakasz.

A 2025-ben futó képzéseink egy része 2023-ban, más része 2024-ben, a harmadik része pedig 2025-ben indult. A népi kézműves szakmák közül mindegyiket meghirdettük, de a felsorolt években nem volt jelentkező a faműves, a gyékény-, csuhé- és szalmatárgykészítő, valamint a mézeskalács-készítő képzésekre.

Az akkreditált képzéseket augusztusban hirdetjük meg. Az adott évben a foglalkozások meg is kezdődnek, a befejezés pedig a következő tavaszra esik. Így 2025-ben öt tanfolyam fejeződött be, összesen 60 fő részvételével. A 2025-ben meghirdetett négy akkreditált képzésre elegendő számú jelentkező gyűlt össze, így mindegyiket el tudjuk indítani.

Csipkekészítő képzés, 2025. Fotó: Békés Megyei Népművészeti Egyesület.

A műhelyfoglalkozásokat – az akkreditált képzésekhez hasonlóan – az adott év augusztusában hirdetjük meg, és általában október–november folyamán indítjuk el. Egyes csoportok az adott évben indulnak és be is fejeződnek, mások áthúzódnak a következő évre. Mindig széleskörű felmérés, véleménykérés előzi meg a döntést, hogy milyen műhelyfoglalkozásokat hirdessünk meg. A tájékozódásban a potenciális résztvevőkre támaszkodunk, de kérjük az oktatók és az egyesület vezetőségének véleményét is.

Az alábbi táblázat a 2024/2025 és a 2025/2026-os tanév műhelyfoglalkozásait tartalmazza. A táblázatban szereplő létszámadatok a tanulmány írásának időpontjában rendelkezésre álló információkat tükrözik.

Nemezkészítő képzés, 2024. Fotó: Békés Megyei Népművészeti Egyesület.

5. Statisztikai adatok elemzése – 2024

Jelen összegzésben a 2024-es év adatai tárulnak fel ‒ néhány helyen összehasonlítva a korábbi elemzés adataival ‒, és csak a szakmai végzettséget, tanúsítványt adó képzésekre, a műhelyfoglalkozásokra korlátozódnak. Nem térek ki az egyéb tudásátadó formákra, mint például a szakkörökre, a szakkörök mentorálására, a nyári táborokra, tanácskozásokra, konferenciákra stb.

5.1. A képzések szakterületei

2024-ben 27 szakterületet érintettek a különféle képzések. A szakterületek: bőrműves, bútorfestő, csipkekészítő, csuhéfonó, faműves, fazekas, grillázskészítő, hímző, játszóház-vezetői, kályhás,3 kiállításrendező, kosárfonó, mézeskalács-készítő, motívumok jelentése a magyar népművészetben (elmélet), nemez és bőr összedolgozása, nemezkészítő, népiékszer-készítő, népi játék és kismesterség oktató, rojtkötő, szalmakalap-készítő, szappanfőző, szíjgyártó-nyerges, szövő, takács, táskavarró, tűzzománckészítő, viseletvarró.

A képzési kínálat kialakításában több meghatározó szempont érvényesül. Az egyik legfontosabb tényező, hogy mely területeken létezik jelenleg államilag elismert szakképzés, illetve melyek azok a képzések, amelyeket a Hagyományok Háza akkreditált.

A két rendszerben – szakképzés és akkreditált képzés – bizonyos szakágak átfedést mutatnak, például a hímzés mindkét keretben oktatható. Ugyanakkor vannak olyan területek, amelyek kizárólag az egyik formában érhetők el: például a szíjgyártás jelenleg csak szakképzésként indítható, míg a népiékszer-készítés, a viseletvarrás vagy a bútorfestés kizárólag akkreditált formában fut. Fontos megjegyezni, hogy ez utóbbi képzésekre jelentős érdeklődés mutatkozik, ezért indokolt lenne, hogy hosszabb távon ezek is bekerüljenek az államilag elismert szakképesítések közé.

Célszerű lenne az akkreditált képzések számának növelése, valamint az egymásra épülő képzési szintek kialakítása. A 30 és 60 órás képzések elsősorban érzékenyítésre, szakmaismertetésre alkalmasak. A résztvevők ezek során eldönthetik, hogy szeretnének-e elmélyülni az adott szakmában, vagy sem. Amennyiben igen, továbbléphetnek egy következő, a már korábbira épülő 60 vagy 120 órás tanfolyamra, ahol bővíthetik tudásukat. Innen pedig már csak egy lépés lenne a bekapcsolódás az államilag elismert szakképzésbe.

A szakképzés adja meg azt a biztos szakmai alapot, amely a később elsajátított ismeretekkel, gyakorlattal és az alkotói tehetséggel kiegészülve lehetővé teszi a hiteles alkotások megszületését és a multiplikátorhatást. Ez elengedhetetlen nemcsak az adott szakág továbbéltetéséhez és fejlesztéséhez, hanem a közösségekben betöltött alkotó és vezető szerepek ellátásához is.

Ahhoz, hogy ez a folyamat megvalósulhasson, szükség van a tanúsítványt nyújtó képzések és a szakképzés tartalmi összekapcsolására, egymásra építésére. Meggyőződésem, hogy az ilyen módon kialakított képzési struktúra jóval több résztvevőt vonzana be, hiszen az anyagi és időbeli ráfordítás is kezelhetőbb lenne, mint a jelenlegi rendszer esetén. A műhelyfoglalkozások terén szabadabban alakíthatjuk kínálatunkat, és igyekszünk figyelembe venni a résztvevők igényeit.

Általánosságban elmondható, hogy a jelentkezők körülbelül 5-10%-a morzsolódik le a képzések során. Ez minden esetben összefüggésbe hozható a hallgatók egészségi állapotával vagy aktuális élethelyzetével. Egy anomália azonban jelenleg ‒ úgy tűnik ‒ nem orvosolható: amikor képzési szerződést kötünk ‒ államilag elismert képesítést vagy tanúsítványt nyújtó program esetében ‒, képzőintézményként kötelezzük magunkat a képzés megvalósítására. Ugyanakkor a beiratkozott hallgatót nem lehet kötelezni arra, hogy a képzés díját akkor is megtérítse, ha időközben kimarad. Ez különösen problémás a hosszabb képzéseknél, amelyeket például nyolc fővel indítunk el. Előfordult már olyan eset is, hogy a kurzus végére csak négy fő maradt. A felmerülő veszteséget ilyen esetben a képzőintézménynek kell viselnie. A jelenlegi jogszabályok szerint a hallgató csak azon órák után kötelezhető tandíj fizetésére, amelyeken valóban részt vett.

5.2. A képzések létszámadatai

A képzési formák csoportjai és résztvevőik megoszlása szerint a műhelyfoglalkozások teszik ki a legnagyobb arányt, 42%-kal. Ezt követi a szakképzés, amely mindössze 7 százalékponttal marad el mögötte. A harmadik helyen az akkreditált képzések állnak.

A 2018–2022 közötti időszakban a résztvevők elsősorban a rövidebb időtartamú, vizsgakötelezettség nélküli képzési formákat részesítették előnyben. 2024-re azonban az arány eltolódott a szakképesítést vagy tanúsítványt nyújtó képzések irányába.

Azok, akik korábban szak- vagy akkreditált képzésben vettek részt, később szívesen csatlakoznak az év közben megrendezett műhelyfoglalkozásokhoz tudásuk bővítése céljából. Azok viszont, akik a műhelyfoglalkozásokkal vagy akkreditált képzésekkel kezdik meg ismerkedésüket a kézművességgel, gyakran folytatják tanulmányaikat a szakképesítést adó képzések valamelyikén. Ez alapján elmondható, hogy az egyes képzési formák között jelentős az átjárhatóság.

5.3. Nemek aránya a képzésekben

A férfiak aránya a kézművesoktatás területén nagyon alacsony, mindössze 14%. A 617 résztvevőből csupán 87 fő volt férfi. Érdekes tendencia figyelhető meg abban is, hogy a korábban kifejezetten férfiasnak tartott szakmákban – például a szíjgyártásban és a kosárfonásban – egyre inkább megjelennek a nők.

A három képzési típus közül a szakképzésben a legmagasabb a férfiak aránya: eléri a 28%-ot. A legalacsonyabb részvételi arányuk a műhelyfoglalkozásokon tapasztalható, ott mindössze 5%. A szakképesítést adó szakmák közül a legutóbbi faműves csoportban kizárólag férfiak vettek részt. A kályhás képzésben a résztvevők 96%-a volt férfi. A bőrművességnél a férfiak aránya 31%. Az akkreditált képzéseken 139 fő közül 14 volt férfi. Közülük 6 fő a népijátszóház-vezetői képzésben vett részt, mivel népi játék és kismesterség oktatói végzettséget kívánt szerezni. A bútorfestés képzésben további 4 férfi vett részt – ez az a szakág, ahol szintén némileg magasabb a férfiak jelenléte. A műhelyfoglalkozások között csak néhány olyan terület van, ahol egy-egy szakmában egynél több férfi is megjelent – ezek a fazekasság és a szalmakalap-készítés.

5.4. Életkori összetétel, életkori sajátosságok

A legnagyobb arányban – 31%-kal – az 50 és 60 év közötti korosztály képviselteti magát a képzéseken. Őket követi a 40–50 év közöttiek csoportja 29%-kal, míg a 30–40 év közöttiek aránya 14%, amivel a harmadik helyet foglalják el az életkori megoszlásban. Ez a korfa kifejezetten kedvezőnek tekinthető, hiszen az 50 év alattiak a résztvevők 49%-át teszik ki, ami biztató tendenciára utal a népi kézművesség utánpótlásának szempontjából. A fenti arány azt mutatja, hogy az érdeklődés nem csupán a nyugdíjhoz közeli vagy már nyugdíjas korosztály körében élénk, hanem a fiatalabb generációk is egyre nyitottabbak a hagyományos mesterségek iránt.

A szakképzésekben az 50 év alattiak aránya eléri a 67%-ot, ami kifejezetten kedvező adat, és a fiatalabb generáció fokozott érdeklődését tükrözi. A műhelyfoglalkozásokon ez az arány 48%, tehát itt is közel fele a résztvevőknek fiatalabb 50 évesnél. Az akkreditált képzések esetében viszont már az idősebb korosztály dominál, itt az 50 év alattiak aránya csupán 39%. Tehát míg a hosszabb távú, szakképesítést nyújtó programok jobban vonzzák a fiatalabb korosztályokat, addig az akkreditált – gyakran rövidebb, célzottabb – képzésekre inkább az idősebbek jelentkeznek, talán a már meglévő tudásuk kiegészítése érdekében vagy önfejlesztési céllal.

A nemek szerinti megoszlásban is érdekes tendencia figyelhető meg. Az 50 év alatti korosztályban a nők aránya kissé magasabb: például a szakképzések esetében a nők 67%-a, míg a férfiak 65%-a tartozik ebbe a korcsoportba. Bár a különbség minimális, mégis azt mutatja, hogy a fiatalabb résztvevők körében is kiegyenlített a nemi arány, ami pozitív jelzés a képzések társadalmi eléréséről.

5.5. Lakóhely szerinti megoszlás

4. ábra: A képzéseken résztvevők lakóhely szerinti megoszlása (fő). Forrás: Békés Megyei Népművészeti Egyesület.

Az oktatásban ismert és gyakran használt fogalom a beiskolázási terület, amely jelen esetben a Kárpát-medencét jelenti. A hazai résztvevők mellett azonban szép számban érkeznek hallgatók határon túli régiókból is, elsősorban Erdélyből, a Partiumból, Vajdaságból, Szlovákiából, de még Németországból is voltak jelentkezők. Főként magyar nemzetiségű kézművesek vesznek részt, de gyakran hoznak magukkal más nemzetiségű alkotókat is. A más országokból érkezők aránya a teljes létszámhoz viszonyítva 6%.

A 2024-es adatokat mutató térkép adatai alapján a résztvevők legnagyobb csoportja, 38% Békés vármegyéből érkezett. Bár ez a korábbi évekhez képest enyhe csökkenést mutat, továbbra is ez a térség adja a legtöbb hallgatót. Ez különösen örömteli, hiszen egyesületünk több mint negyven éves tevékenységének egyik legfontosabb fokmérője, hogy közvetlen környezetünkben, a saját megyénkben minél többen ismerkedjenek meg a népi kézművesség világával. Lehet, hogy nem mindenki válik aktív alkotóvá, de a kézművességet értő és szerető közönség kialakítása legalább ennyire fontos cél. Az eddigi eredmények és a számadatok is azt mutatják, hogy ebben jelentős előrelépést értünk el.

2024-ben összesen 18 megyéből és Budapestről voltak résztvevőink – kivételt csupán Fejér vármegye jelentett. Békés vármegyét követően a legtöbben Budapestről és Csongrád-Csanád vármegyéből érkeztek, ami együttesen a teljes létszám 15%-át adja. Továbbá az alföldi térségből is jelentős arányban érkeztek résztvevők, így Hajdú-Bihar: 7%, Jász-Nagykun-Szolnok: 5%, Bács-Kiskun: 3%. Ezen kívül Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyékből is szép számmal vettek részt a programjainkon.

A különböző képzési formák eltérő területi eloszlást mutatnak. Szakképzésekre 18 vármegyéből, valamint Szerbiából, Romániából és Szlovákiából is érkeztek hallgatók – ez a képzési típus mutatja a legszélesebb földrajzi lefedettséget. A műhelyfoglalkozásokra 14 vármegyéből, továbbá Romániából és Szerbiából érkeztek résztvevők. A tanúsítványt nyújtó képzések 13 vármegyét érintettek, ezen kívül három ország – Németország, Románia és Szerbia – is képviseltette magát.

A területileg dobogós szakmák: a szíjgyártó-nyerges szakképzésen, valamint a népi játszóházi akkreditált képzésen 14-14 vármegyéből voltak jelentkezők. A fazekas szakképzésre és a népi játék kismesterség oktatói képzésre 12-12 vármegyéből érkeztek hallgatók. A Nemez és bőr együttes alkalmazása című műhelyfoglalkozás 9 vármegyéből vonzott résztvevőket. A bútorfestő- és népiékszer-készítő-képzéseink is népszerűek voltak, 8-8 vármegyéből jelentkeztek hallgatók.

A 617 fő résztvevő összesen 206 településről érkezett. A települések 59%-ából csak 1 fő vett részt a képzéseken, ők a teljes létszám 20%-át teszik ki. 76 településről (37%) 10 főnél kevesebb jelentkezőt regisztráltunk – ezek a települések adják a résztvevők 41%-át. A négy legtöbb jelentkezőt adó település – Békéscsaba, Budapest, Debrecen és Szeged – a résztvevők 39%-át biztosította. Ez a koncentráció egyrészt a nagyobb városok szerepét tükrözi, másrészt rámutat az ottani hagyományápolás aktív jelenlétére.

A Hagyományok Házával kötött partneri megállapodás értelmében kiemelt figyelmet fordítunk saját vármegyénk, Békés népi kézművességének fejlesztésére. Ezen belül különösen fontosnak tartjuk a humán erőforrás fejlesztését, vagyis a helyi szakemberek, oktatók, kézművesek utánpótlását. A 2024-es adatok alapján büszkén állíthatjuk, hogy a vármegye 75 települése közül 40 képviseltette magát valamelyik képzésünkön – ez 53%-os lefedettséget jelent.

Szlovák Kultúra Háza Rozmaring Hímzőköre, Gránátalma-díjas alkotás, Élő Népművészet XVII. Országos Népművészeti Kiállítás, 2021. Fotó: Dusa Gábor.

5.6. Iskolai végzettség szerinti megoszlás

A képzések résztvevői között kiemelkedően magas a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya: az összes jelentkező 59%-a rendelkezik főiskolai vagy egyetemi diplomával. Képzéstípusonként vizsgálva ez az arány az akkreditált képzéseknél 65%, a műhelyfoglalkozásoknál 55%. A népi kézművesség iránt tehát a magasan kvalifikált, értelmiségi réteg is komoly érdeklődést mutat. Különösen pozitív, hogy a hagyományőrzés ilyen mértékben elérte és bevonta a felsőfokú végzettséggel rendelkezőket, ami elősegíti a tudatosabb, értékalapú megközelítést a kézműves hagyományok ápolásában. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők körében szinte minden civil szakma képviselteti magát: orvosok, mérnökök, közgazdászok, jogászok, pedagógusok, valamint különféle szakképesítéssel rendelkező szakemberek is részt vesznek a képzéseken. Ez a sokszínű szakmai háttér elősegíti az ismeretek szélesebb körű hasznosulását a saját hivatásukban és közösségeikben is. A résztvevők közül mindössze 1%-nak az általános iskola a legmagasabb végzettsége, ez elenyésző arány. A középfokú végzettségűek (érettségivel vagy szakmunkás bizonyítvánnyal) 40%-ot tesznek ki.

Jelentős eltérés figyelhető meg a férfiak és nők között az iskolai végzettség tekintetében. A nők 61%-a rendelkezik felsőfokú végzettséggel, míg a férfiak esetében ez az arány csupán 41%. Ez a különbség részben azzal magyarázható, hogy a képzésekben erősebben jelen vannak azok a szakmák és szakterületek (pl. textilművesség, bútorfestés, ékszerkészítés), ahol a nők dominálnak, és jellemzően magasabb iskolai végzettséggel vesznek részt. A szőnyegszövő szakképzésben résztvevők 94%-a, a bútorfestő és népiékszer-készítő akkreditált képzésben résztvevők 87%-a, a hímző-, nemezkészítő-, takácsszakképzésben tanulók 64%-a felsőfokú végzettségű. Ezzel szemben azokban a szakmákban, ahol jellemzően férfiak vesznek részt, jóval alacsonyabb a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya: faműves: 17%, kályhás: 43%. Ez a különbség arra utal, hogy a nők által választott területeken a részvétel gyakran önképzésként, hivatásváltásként vagy kulturális érdeklődésből történik, míg a férfiak esetében sokkal inkább a szakmai gyakorlati tudás elsajátítása a cél.

A résztvevők magas iskolai végzettsége nemcsak a képzések presztízsét emeli, hanem hozzájárul a népi kézműves tudás társadalmi megbecsültségéhez és továbbörökítéséhez is. Különösen fontos ez egy olyan korszakban, amikor a kézműves mesterségek fennmaradásához nemcsak utánpótlásra, hanem elkötelezett és tudatos közvetítőkre is szükség van – ezeknek az embereknek jelentős része a képzéseinkből kerülhet ki.

Bútorfestő hallgatók, 2025. Fotó: Békés Megyei Népművészeti Egyesület.

6. Tendenciák 2022 és 2025 között

A tanulmány elején utaltam arra, hogy a békéscsabai képzések szervezői az elmúlt évtizedek során több ízben változtak, és az egyes időszakokban különböző összegzések készültek. Jelen elemzés a 2024-es évre vonatkozik, ugyanakkor 2018-ban kezdődött egy új korszak, amikor a Békés Megyei Népművészeti Egyesület átvette a felnőttképzések szervezését. Az első átfogó értékelés 2022-ben készült el, a mostani, 2025-ben írt tanulmány pedig ennek folytatása és kiegészítése. A következőkben a korábbi vizsgálatok eredményeinek fő tendenciáit mutatom be, amelyek kiterjednek a szakterületekre, a létszámadatokra, a nemek arányára, az iskolai végzettség és a lakóhely alakulásának változásaira.

6.1. Létszámadatok és szakmák

A népi kézműves szakképzések kínálata évről évre hasonló, azonban a képzések indíthatósága erősen függ a jelentkezők számától. A legnépszerűbb szakmák hét éven át a népi játék és kismesterség oktató, valamint a fazekasképzések voltak. Ezeket követték a hímző, takács és szíjgyártó szakok, míg a csuhé-, gyékény- és szalmatárgykészítés iránt egyáltalán nem mutatkozott érdeklődés. A faműves és szőnyegszövő szakmák utánpótlása különösen alacsony, ami részben a nagy műhelyigényre vezethető vissza.

A szakmák indíthatóságát a kereslet, az infrastrukturális háttér és részben a divathullámok határozzák meg. Például a mézeskalács-készítés iránt 2022–23-ban átmeneti érdeklődés mutatkozott, de hosszú távon ez sem bizonyult fenntarthatónak. Az akkreditált képzéseknél a legmagasabb részvételi arányt azok a képzések érték el, ahol nincs más mód szakképesítés megszerzésére – például a népijátszóház-vezető és a bútorfestő szakokon. A szálasanyag-feldolgozás (szalma, csuhé, gyékény) képzései iránt itt is alacsony az érdeklődés. A műhelyfoglalkozások közül a legnépesebb csoportokat a hímzés, fazekasság, bútorfestés, csipke- és ékszerkészítés képzések adták, ahol a résztvevők száma 30–50 fő között mozgott évente. Az olyan szakmák, mint a szalmakalapfonás, karikásostor-készítés vagy drótfonás legfeljebb egy-két alkalommal indultak.

Összességében a tanfolyamok és a résztvevők száma leginkább az adott szakmaterület aktív alkotóinak létszámától, a műhelyfelszereltségtől és a divattrendektől függ. Ahol kevés az aktív kézműves, ott az utánpótlás és a képzési igény is alacsony.

6.2. Képzési formák

Mindkét időszakban a képzési formák közül a műhelyfoglalkozások aránya volt a legnagyobb. Míg 2018 és 2022 között közel 80%-ot tettek ki, napjainkra ez 42%-ra csökkent, ám továbbra is domináns képzési formának számít. A szakképzések aránya ezzel párhuzamosan növekedett: az első időszakhoz képest 2024-re már elérte a 35%-ot, ami a képzési struktúra átrendeződését jelzi. A harmadik helyen az akkreditált képzések állnak, amelyek részesedése mérsékeltebb, de stabilan jelen vannak a kínálatban.

6.3. Nemek

A nemek aránya a vizsgált két időszakban jelentős változást nem mutatott, azonban a férfiak részvétele tovább csökkent, 18%-ról 14%-ra. Továbbra is megfigyelhető, hogy még a hagyományosan férfiasnak tartott szakmákban is – mint például a szíjgyártás vagy a bőrművesség – egyre nagyobb arányban jelennek meg nők, ami a szakmák nemi struktúrájának átalakulását jelzi.

6.4. Életkori összetétel

Az életkori összetételben csupán enyhe eltolódás figyelhető meg. Az első vizsgálati időszakban a legtöbben a 40–50 év közötti korosztályból kerültek ki, őket követték az 50–60 év közöttiek, míg a 40 év alattiak alkották a harmadik legnagyobb csoportot. A jelen vizsgálatban a sorrend megváltozott: az első helyre az 50–60 éves korosztály került, a második helyen állnak a 40–50 évesek, míg a 30 év alattiak továbbra is a harmadik helyen maradtak. A változások ellenére megállapítható, hogy a fiatalabb generáció részvétele a képzésekben lassan, de érzékelhetően növekszik, ami a szakmai utánpótlás szempontjából kedvező tendencia.

6.5. Iskolai végzettség

Mindkét vizsgált időszakban szinte azonos maradt a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya, amely 59% volt. Az akkreditált képzések esetében enyhe növekedés figyelhető meg: a felsőfokú végzettségűek aránya 63%-ról 65%-ra emelkedett. Ezzel szemben a műhelyfoglalkozásoknál csekély csökkenés tapasztalható, ahol az arány 55%-ról 53%-ra mérséklődött. A felsőfokú végzettségű résztvevők köre mindkét elemzésnél sokszínű szakmai hátteret mutat: orvosok, mérnökök, közgazdászok, jogászok, pedagógusok és különböző szakképesítéssel rendelkező szakemberek is képviseltetik magukat.

6.6. Vármegyék

A résztvevők lakóhely szerinti megoszlása alapján a két elemzés időszaka között mérsékelt eltolódás figyelhető meg. A határon túlról érkezők aránya 9%-ról 6%-ra csökkent, ugyanakkor továbbra is elsősorban Vajdaságból, Bácskából és Erdélyből érkeznek a legtöbben, kisebb számban pedig Szlovákiából és Szerbiából is vannak résztvevők.

A Békés vármegyeiek aránya szintén csökkent – 45%-ról 38%-ra –, ami ugyan visszaesést jelent, de még így is kiemelkedően magas részvételt mutat a helyi lakosság. Mindkét vizsgált időszakban Békés vármegyén kívül Budapest adta a legtöbb résztvevőt. A korábbi években Pest vármegye követte a fővárost, ám a legutóbbi időszakban Csongrád-Csanád vármegye megelőzte Pestet, így a harmadik helyre szorult vissza. A rangsorban továbbra is az alföldi vármegyék következnek: Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok és Bács-Kiskun vármegye résztvevői jelentek meg a legnagyobb számban. Mindkét időszakban elmondható, hogy az ország szinte minden vármegyéjéből akadtak jelentkezők, ami a képzések országos vonzerejét is igazolja.

7. Oktatási órák száma, elmélet és gyakorlat aránya

A szakképzések esetében a képzési óraszám jogszabály által meghatározott, a népi kézműves szakmák többségénél ez 800 óra, míg néhány szakma – például a kályhás, a szűcs, a kosárfonó – esetében 600 óra. A teljes óraszám 50%-a csoportos oktatásban zajlik elméleti és gyakorlati tanórák, tanműhelyi munka keretében, ez lehet, főleg az elméleti tantárgyak esetében, online óra is. Az órák másik 50%-a irányított egyéni tanulás, amelynek jelentős része otthoni gyakorlati munka. Ez az egyéni tanulási forma kiemelten fontos, hiszen a népi kézműves szakmák elsajátításához nagy mennyiségű, önállóan végzett gyakorlás szükséges. A kézművesség mesterségbeli tudása nem épülhet kizárólag tanórai munkára – a résztvevőknek otthon is el kell sajátítaniuk az alapfogásokat, technikai lépéseket, különösen a finom kézmozdulatokat és az anyagismeretet.

A szakképzés két nagy modulra épül. Az alapmodulban minden szakmánál azonos tartalommal található a vállalkozási ismeretek, művészettörténeti és néprajzi ismeretek, rajz, tervezés, vizuális kultúra, marketing és ügyfélkommunikáció alapjai, jogszabályi környezet, adminisztrációs alapismeretek. Ez a modul azt a célt szolgálja, hogy a hallgatók ne csak technikai szinten váljanak jó kézművessé, hanem képesek legyenek önálló vállalkozást is működtetni, termékeiket értékesíteni, és kulturális értéküket tudatosan kezelni. A második a szakmai modul szakmánként eltérő tartalommal; ez az órák 88%-át teszi ki. A választott szakma elméleti ismeretei többek között tartalmazzák az anyag- és eszközismeretet, szakmai rajzot és néprajzot, technikatörténetet, motívumkincset stb. Továbbá jelentős óraszámban tanulják a résztvevők a választott szakma gyakorlatát, megkapják a gyakorlati vizsgákra való felkészítést.

A képzésen belül az elméleti és gyakorlati órák aránya is szabályozott. Általában: 25-30% elmélet, 70-75% gyakorlat. Ez az arány tükrözi a szakképzés gyakorlatorientált jellegét, és illeszkedik a kézműves mesterségek átadásának hagyományos módszertanához.

Az akkreditált képzések időtartamát az akkreditációs engedély tartalmazza, jellemzően 30, 60 vagy 120 órás tanfolyamok formájában valósulnak meg.

Ezek a képzések kizárólag csoportos oktatás keretében zajlanak, jellemzően hétvégi intenzív képzési alkalmakon vagy blokkszerűen, tanév közben. Az akkreditáció részletesen meghatározza az elméleti és gyakorlati órák arányát, amely jellemzően 20-80% a gyakorlat javára. Ez jól tükrözi, hogy az akkreditált képzések célja gyors, célirányos tudásátadás, elsősorban egy-egy szakterületbe való betekintés vagy specifikus ismeret elmélyítése.

A műhelyfoglalkozások kifejezetten gyakorlatorientáltak. Az elméleti ismeretek közvetítése csak annyiban történik, amennyire az elmélet a gyakorlati munkához elengedhetetlen. A műhelyfoglalkozások célja a kézügyesség fejlesztése, anyag- és eszközhasználat elsajátítása, mesterségbeli fogások begyakorlása, kisebb alkotások készítése. Ezek a foglalkozások kiváló belépési pontot jelentenek a népi kézművesség iránt érdeklődők számára, de gyakran haladó szintű szakmai műhelymunkaként is működnek a már tapasztaltabb alkotók körében.

A különböző képzéstípusok – a szakképzések, az akkreditált tanfolyamok és a műhelyfoglalkozások – eltérő célokat és tanulói igényeket szolgálnak ki, azonban közös bennük, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a gyakorlati tudás átadására. Ez különösen fontos a népi kézműves mesterségek esetében, ahol az ismeretek nemcsak elméleti síkon, hanem kézmozdulatokon, technikákon, érzékenységen keresztül öröklődnek tovább. A képzések struktúrája ennek megfelelően került kialakításra, és hatékonyan támogatja a hagyományos tudás fennmaradását.

8. Képzési díjak és azok változásai

A tandíj tervezésekor alapesetben 8 fő részvételével számolunk, ez a minimális csoportlétszám, amely mellett a képzés még önköltségi alapon fenntartható. Az óradíj személyenként és óránként – létszám függvényében – körülbelül 2000 forint, ami fedezetet biztosít a fent részletezett költségekhez. Ugyanakkor ideálisnak az induló 12 fős csoportlétszámot tartjuk, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a képzések során mindig előfordul bizonyos mértékű lemorzsolódás. Ha a kezdő létszám magasabb, az segít biztosítani, hogy a végén is maradjon a minimális létszám a költségek megtérüléséhez.

A tandíj megállapításánál kiemelten fontos szempont a közvetett és közvetlen költségek megtérülése, továbbá a jelentkezők anyagi lehetőségei. Tapasztalataink szerint a népi kézművesség iránt érdeklődő résztvevők szellemi és lelki gazdagsága gyakran nem párosul magas jövedelemmel. Ismerve a mai képzési árakat, kijelenthetjük, hogy a tanulás manapság drága, a tanfolyamok több százezer forintba kerülnek. Amikor valaki a továbbtanulás mellett dönt, mérlegeli a megtérülés lehetőségét, amely lehet anyagi, erkölcsi vagy éppen személyes, belső indíttatásból fakadó. A népi kézműves szakmák esetében jelenleg anyagi értelemben vett megtérülésről általában nem beszélhetünk, és a társadalmi elismertségük sem magas – vagy ha van is, azt csak hosszú évek munkája után élvezheti az alkotó. Annak oka, hogy valaki népi kézművességet tanul, elsősorban a belső motivációban keresendő, a hagyományőrzés és a népi kultúra iránti elköteleződésben, az alkotói vágy kielégítésében, a személyes fejlődés lehetőségében, az „én-idő" megteremtésében, vagy éppen a közösséghez való tartozás élményében.

Bár a népi kézművesség nemzeti érték, és a tárgyi anyanyelv megőrzése mindannyiunk közös ügye, a valóság az, hogy ezt a szintű önképzést kevesen engedhetik meg maguknak. Például egy kézi és gépi hímző államilag elismert képesítés megszerzése két év alatt akár 1 millió forintba is kerülhet a résztvevő számára. Ez az összeg a tandíjból, az anyagköltségekből (például textilek, fonalak, eszközök), utazási és esetenként szállásköltségekből tevődik össze. Egyes társadalmi rétegek számára ez nem jelent különösebb nehézséget, másoknak – különösen a vidéki, alacsonyabb jövedelmű háztartásokból érkezőknek – komoly megfontolást igényel, hogy belevágjanak-e a képzésbe, vagy sem. Sokan közülük a családjuk, munkahelyük támogatását is igénybe veszik, vagy részletfizetést kérnek. Fontos hangsúlyozni, hogy az erkölcsi és szakmai megtérülés sok esetben felbecsülhetetlen, a résztvevők nemcsak egy szakmát sajátítanak el, hanem közösséget találnak, önbecsülést nyernek és gyakran új életpályát is.

A tandíjakat – a gazdasági környezet és az infláció figyelembevételével évről évre átlagosan 10-15%-kal emeljük. Ez az emelés nem nyereségorientált, hanem elsősorban az emelkedő költségek kompenzálására szolgál: az oktatók díjazásának növekedése, az utazási költségek drágulása, a helyszínek rezsiköltségeinek emelkedése és az eszköz- és alapanyagárak folyamatos növekedése indokolja. A cél minden esetben az, hogy a képzések fenntarthatóak, de elérhetőek maradjanak. A népi kézművesség oktatásához nemcsak szakmai felkészültségre, hanem gazdasági tudatosságra és felelős árképzésre is szükség van. A tandíjak kialakításával egyensúlyra törekszünk, célunk, hogy a képzések önfenntartóak legyenek, de egyúttal hozzáférhetők is maradjanak mindazok számára, akik szívvel-lélekkel szeretnének e területen fejlődni.

87%-ban a résztvevő saját maga finanszírozza a tanulmányait, további 6% esetében a saját vállalkozás állja a költségeket, és csupán 7% részesül valamilyen külső támogatásban.

A támogatók sorrendje az elmúlt évek tapasztalatai alapján:

• civil szervezet,
• vállalkozás,
• költségvetési intézmény,
• egyház,
• nemzetiségi önkormányzat,
• települési önkormányzat.

Elviekben azt gondolhatnánk, hogy a tanulás minden esetben magánügy, és természetes, hogy annak költségeit az veszi a vállára, aki részt kíván venni benne. Ez azonban nem alkalmazható automatikusan a népművészetre és ezen belül a népi kézművességre, több okból sem. A népművészet a közművelődés egyik pillére. A közművelődés legstabilabb közösségi formái ehhez a műveltségi területhez kötődnek – néptánccsoportok, pávakörök, népi kézműves szakkörök. A közösségek hosszú távú működéséhez szakmailag felkészült, hiteles vezetőkre van szükség, akik képesek tudást átadni, és másokat motiválni.4

A népi kézműves tudás nemcsak kulturális örökség, hanem társadalmi érték is, amely minden magyar közösség számára identitásformáló erővel bír. Ahhoz, hogy ez a tudás elérhető és élő legyen az oktatásban, közösségi programokban, települési szinten, képzett emberekre van szükség. A képzések árai a jövőben várhatóan nem csökkennek, az infláció, a béremelések és az eszközárak növekedése miatt fokozatos díjemelésre kényszerülünk. Úgy vélem, hogy ennek költségeit nemcsak az egyéneknek kellene viselniük, hanem az államnak és az önkormányzatoknak is részt kellene vállalni a finanszírozásban ösztöndíjprogramok meghirdetésével, célzott támogatási pályázatokkal vagy akár helyi támogatásokkal. Ez nemcsak igazságosabbá tenné a hozzáférést, hanem biztosítaná a népi kézműves tudás fenntarthatóságát és továbbörökítését is.

9. A békéscsabán megvalósuló képzési rendszer tanulságai

A Békéscsabán megvalósuló képzés jól példázza, hogyan működhet a népi kézművesség oktatása a gyakorlatban. Ugyanakkor véleményem szerint elengedhetetlen, hogy a népi kézművesség oktatásának rendszeréről – annak jelenlegi állapotáról és hiányosságairól – is említést tegyek, így kaphatunk teljes képet arról, milyen valójában a hazai kézművesképzés vertikális struktúrája.

Gyermekkorban hímzéssel, fafaragással elősorban az alapfokú művészeti iskolákban lehetne megismerkedni. A rendszerváltás idején még létezett ilyen típusú oktatás, azonban a jogszabályi környezet csak azok számára engedte a tanítást, akik felsőfokú, szakirányú végzettséggel rendelkeztek. Mivel ez nem állt rendelkezésre ‒ a felsőoktatásban sem tanár-, sem művészképzés nem létezik ezen a területen ‒, az oktatási formát megszüntették.

Pár évvel ezelőtt újra lehetővé tették a népi kézművesség tanulását a művészeti alapiskolában, a vizuális tanszaken belül. Az oktatóval szemben továbbra is elvárás a felsőfokú végzettség, de mivel változatlanul nem tanítják ezt a szakterületet sem tanár-, sem művészképzésben, így elfogadnak egy korábban OKJ-s szakmai végzettséget, napjainkban pedig államilag elismert szakképesítést, ez a népi játék és kismesterségek oktatója. Az eszközigényesség, az oktatási rendszer befogadóképességének hiánya miatt ez az irányvonal is csak ritkán valósul meg – mondhatni fehér hollónak számít az olyan művészeti alapoktatás, ahol a kézművesség jelen van. Békés vármegyében nincs egyetlen hely sem!

Ideális lenne, ha a közoktatásban is helyet kapna a népművészet ezen ága. Sajnos a jelenlegi Nemzeti Alaptantervben ez a terület nem szerepel, így a felnövekvő nemzedék szinte semmilyen szinten nem találkozik ezzel a tudáskörrel a köznevelés részeként. A képzési rendszerből hiányzik tehát az általános iskolai oktatás. Létezik ugyan középfokú szint – ezt részletesen bemutattam a békéscsabai példa alapján – de nincs meg a felső szint, azaz a „tető" sem. A felsőoktatásban ma sincs népikézműves-oktatás. Sürgető feladat lenne ezen a helyzeten változtatni, hiszen – ha nem is olyan tömegesen, mint a néptánc esetében – a népi kézművesség területén is komoly eredményeket lehetne elérni egy jól felépített, hosszú távon fenntartható képzési rendszer révén.

Hálásak vagyunk minden jelenlegi és korábbi résztvevőnknek, akik sok fáradságot, időt és energiát áldoznak arra, hogy megismerjék és továbbvigyék a népi kézműves kultúrát. Külön köszönettel tartozunk a Csoóri Sándor Alapnak, amely az elmúlt öt évben lehetővé tette, hogy az akkreditált képzéseket és műhelyfoglalkozásokat kedvezményes áron tudjuk meghirdetni és megvalósítani. Bízunk abban, hogy a megszerzett tudás nem marad öncélú, hanem a résztvevők továbbadják környezetüknek, és így működésbe lép az oly sokszor emlegetett multiplikátorhatás. Ha ez valóban megtörténik, akkor nem kell attól tartanunk, hogy az 1970-es évektől kibontakozó népművészeti reneszánsz megtorpan – még az elöregedés veszélye ellenére sem. Higgyünk abban, hogy a népi kézművesség nem csupán örökség, hanem a kreatív ipar része is lehet, sőt kitörési lehetőséget is biztosíthat az új generáció számára – szakmailag, gazdaságilag és közösségileg egyaránt.

4.3.3. Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégium – Szervezet és képzés története

Készítette:Benő-Nagy Réka

1. Szakiskolától a szakgimnáziumig ‒ 1992-től napjainkig

Nádudvar az 1990-es évek elején mint fiatal város egy középiskola indítását tervezte, egy olyan iskolát, mely lehetőséget ad a fiataloknak helyben szakmát tanulni. 1992 tavaszán kristályosodott ki a gondolat, hogy Nádudvar földrajzi fekvését, hagyományait, adottságait figyelembe véve a népi kismesterségek iskolarendszerű oktatását vállalhatja fel. Ebben az időben már látszott, hogy a kézműves mesterségek oktatásának, átörökítésének létjogosultsága van, hiszen egyre többen vannak, akik felismerve a népi kézművesség értékeit, korunk tárgykultúrájába átmenthető elemeit, az egykori tárgyakban rejlő szépséget és praktikumot, visszatérnek ezekhez a tárgyakhoz. A Népi Kismesterségek, Szolgáltató Mesterségek Szakiskolája és Kollégiuma önkormányzati fenntartásban, az Ady Endre Általános Művelődési Központ intézményegységeként, a városi könyvtárral, a közművelődési intézményegységgel, majd 1999-től az alapfokú művészeti iskolával integrálva működött 20 éven át. Az összetett intézmény igazgatói feladatait, ezzel együtt a szakiskolai intézményegység vezetését 27 évig, 2019‑ig dr. Takácsné Baranyai Etelka töltötte be. Ezt követően a már önálló, 2013 óta állami fenntartásba került iskola igazgatója Benő-Nagy Réka etnográfus, néprajztanár, nemezkészítő lett, aki nádudvariként gyermekkora óta jelen van az iskola életében.

A kezdetekkor a helyi általános iskola tanárai fantáziát láttak az elképzelésekben, és óraadóként csatlakoztak a közismereti tárgyak oktatásához. Tanárok, tanítók és alkotó népművészek helyből tízen vállalkoztak a népi kézműves szakoktatói képesítés megszerzésére Budapesten, hogy az oktatás jogszabályi feltételeinek is megfeleljenek. Alapításkor a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat, a Megyei Pedagógiai Intézet segítette az iskolát, szakképzési alapból pályázati támogatással az induló eszközöket tudták beszerezni. 2011-ig volt jogszabályi lehetőség elsősorban helyi gazdálkodó szervek szakképzési hozzájárulásaiból közvetlen támogatást kapni. Közel húsz év alatt az iskola több mint 120 millió forinttal gyarapodott. Különböző pályázatokon 70 millió forintot nyertek a tárgyi feltételek megteremtésére és a szakmai munkára.

A nádudvari kézműves iskolában tanulók töredéke élt a településen, negyven százaléka a környékről járt be naponta, míg közel ötven diák a Kárpát-medence különböző területeiről érkezett, a tanévet kollégiumban töltötte. Az iskola kínálata az évek során fokozatosan bővült, a változásokkal együtt alakult. Jelenleg fazekas-, faműves-, nemezkészítő-, szőnyegszövő-, takács- és népibőrműves-képzések közül választhatnak az ide érkező diákok.

2013 januárjában az ország valamennyi önkormányzati iskolájához hasonlóan állami fenntartásba került az iskola, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ Debreceni Tankerületéhez. 2015. július 1-től a Berettyóújfalui Szakképzési Centrum tagiskolájaként a Nemzetgazdasági Minisztérium fenntartásában működött, további tizenkét megyei szakképző iskolával együtt. 2020 júliusától pedig a Berettyóújfalu Tankerületi Központ fenntartásában, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, jelenleg pedig a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozik.

Az állami fenntartók részéről is megfogalmazódott, hogy a Nádudvari Népi Kézműves Iskola stratégiailag fontos intézmény, mely a hagyományos mesterségek oktatásában évtizedek óta kiemelkedő szerepet játszik a Kárpát-medencében. Az évek során az iskola több minisztériumi elismerésben részesült a kézművesség oktatásában végzett kimagasló munkájáért. A Vándorlegény Országos Gyermek- és Ifjúsági Népi Kézműves Pályázaton mindannyiszor kimagaslóan szerepeltek a diákok. A szakmák egyéni sikerei (első, második, harmadik helyezései) eredményeként az intézmény a Legeredményesebb Szakiskola elismerő címet szerezhette meg minden alkalommal. 2019-ben a Magyar Művészeti Akadémia Kiváló Művészetoktatási Intézményként, 2022-ben pedig Nádudvar Város Önkormányzat Pro Urbe emlékéremmel ismerte el az iskolát.

A 30 tanév sok változást hozott, az intézmény szakiskolából szakközépiskola lett, majd a 2020/2021-es tanévtől szakgimnázium. Ma már az országban egyedüli középiskolaként jegyzik a nádudvari iskolát, mely tisztán kézműves feladatkörrel van jelen az állami iskolarendszerben.

A Magyar Művészeti Akadémia első támogatásával megvalósult nyári tábor, Nádudvar, 2015. Fotó: Vetró Mihály.

2. Az infrastruktúra és a személyes feltételek legfontosabb elemei

Az iskola működését biztosító infrastrukturális feltételek a kezdetek óta adottak, kielégítőek, de minden időben fejlesztésre szorulnak. A kezdetekkor a Művelődési Központ szakköri műhelyei, a Kossuth utcai iskolaépület és kollégiumként egy régi munkásszálló állt rendelkezésünkre. 2007-ben elkészült az új kollégium, mely 55 férőhellyel várja az iskola diákjait. A Kossuth utcai épület bővítésével a művelődési központban mára csak két műhely maradt, a többi a főépületben kapott helyett. Sajnos nagyon hiányzik egy tárgyraktár és egy fatároló, melyek megépítése évek óta húzódik. Az iskola alapítványa 2025-ben megvásárolta a szomszédos telket, melyen iskolabővítést szeretnénk végrehajtani, hiszen nem szerencsés, hogy a gyakorlati és elméleti órák külön épületben vannak, illetve az érettségire felkészítő képzés a kollégium termeiben zajlik. A titkárság és egyéb irodák is a kollégium földszintjén kaptak helyet.

A személyi feltételek minden időben adottak voltak. Az elmúlt 34 év legnagyobb változása a tanári kar összetételében látszik. Mára már a korábbi sok-sok óraadó helyett valamennyi tanár, szakoktató az iskola alkalmazottja főállásban.1

Az iskolához alapítása óta neves népművészek csatlakoztak: Fazekas István nádudvari fazekas népi iparművész, Fazekas Ferenc fazekas, a Népművészet Mestere – családjuk hírneve, a közel háromszáz éves múltú nádudvari fazekas család öröksége meghatározó volt az iskola létrejöttében és képzési célkitűzéseiben. Ma már mindketten nyugdíjasok, a műhely vezetése Sóczóné Kása Gyöngyi (2020‒)2 egykori tanítvány, majd Tóth Beatrix (2025‒) feladata lett.

Galánfi András fafaragó, az iskola későbbi művészeti vezetője és felesége, Galánfiné Schmidt Teréz szövő, takács ‒ mindketten a Népművészet Mesterei ‒ együtt jöttek 1992-ben Nádudvarra, a hívó szóra. A faműves, fajátékkészítő szakmában Galánfi András egykori diákjai Győri Balázs Népművészet Ifjú Mestere és Kiss Tamás faművesek oktatják a szakmát. Galánfiné Schmidt Teréz is megtalálta utódát, így 28 év után (1992‒2020 között tanított) tanítványa, a Junior Prima díjas, Népművészet Ifjú Mestere, Antal Imola (2020‒2024), majd a szintén Junior Prima díjas Porkoláb-Varró Sára (2024‒2025) vette át a takácsszakma oktatását, jelenleg pedig Szathmáriné Győri Tünde (2025‒) vezeti a műhelyt. A szövést Zombori Judit oktatja. A népibőrműves-szakma sokszínűségét 1996-tól tíz évig Kardos Zsuzsanna, majd napjainkig Benő Tamás, a Népművészet Ifjú Mesetere és Porkoláb Benedek (2020‒) bőrműves szakoktatók mutatják meg a diákoknak. A nemezes műhely megteremtése és az iskola szakmai munkájának kiemelt segítése Vetró Mihályhoz kapcsolódik. Feleségével 2000-ben csatlakoztak az iskolához, mindketten a Népművészet Ifjú Mesterei, ma már egykori tanítványuk, Négyesi Boglárka etnográfus, nemezkészítő oktató vette át az órák nagy részét.

Zombori Judit néprajz- és néptánctanár, valamint Jeremiás Lajos a Népművészet Ifjú Mestere a kezdetektől alapozták meg a néptánc iskolai oktatását.

Az iskola oktatói valamennyien szakmájuk országosan elismert mesterei. Külön öröm, hogy ma már olyan kollégák is dolgoznak itt, akik korábban az iskola diákjai voltak.

Bőczy Boglárka nemezpárnái, Nádudvar, 2020. Fotó: Vetró Mihály.

3. Képzési kínálat

A képzési struktúránk az oktatási rendszer változásával együtt sokat formálódott. 2020 óta van egy állandóság, ami kimondottan kedvező az intézménynek. Ebben már a képzési kínálat is teljesen állandósult és felmenő rendszerben túl vagyunk a bevezető szakaszon.

Ebben az iskolában a három szakmai évfolyam után választható további két, érettségi vizsgára felkészítő évfolyam. Szakközépiskolai kerettantervek szerinti oktatás során közismereti tárgyak, angol nyelv, szakmai elmélet és gyakorlat művészeti tanulmányi területen választható.

Az érettségivel vagy 10 osztállyal rendelkezők két tanév alatt szerezhetnek szakmát.

Mind a három-, mind a kétéves képzést követően államilag elismert szakképesítés szerezhető. Nappali munkarendben, iskolarendszerű oktatásban 25 éves korig államilag támogatott az első szakképesítés.

Oktatott szakmáink valamennyi évfolyamon és képzési szinten:

• Népi kézműves – Nemezkészítő
• Népi kézműves – Népi bőrműves
• Népi kézműves – Faműves, fajátékkészítő
• Népi kézműves – Fazekas
• Népi kézműves – Takács
• Népi kézműves – Szőnyegszövő

Gyerekszoba, Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégium alkotócsoportja, ezüst okleveles alkotás, Élő Népművészet XVI. Országos Népművészeti Kiállítás, 2015. Fotó: Dusa Gábor.

4. A képzési struktúra változása a kezdetektől napjainkig

Különbséget kell tenni felnőttoktatás és felnőttképzés között. Iskolarendszer estében felnőttképzésről beszélünk, amit iskolánk is évekig folytatott és bizonyos mértékig még ma is végez.

A képzési struktúra a megalapítás óta több okból változott. Az oktatott szakmák tekintetében vannak esetek, amikor azok neve változik, de a tartalma nem. Az oktatási rendszer elmúlt 30 éves átalakítási hullámai is nyomot hagytak az iskola szakmatörténetében.

A korábban OKJ – vagyis Országos Képzési Jegyzékben szereplő ‒ szakmák közül 1992-től számos olyan szakmát is tanítottunk, melyek a jegyzékben szerepeltek, de nem voltak népi kézműves szakmák: például mézeskalács-készítő;3 virágkötő, parkgondozó; panziós falusi vendéglátó; számítógép-szerelő, -karbantartó; kerámiakészítő.

A nappali tagozat mellett esti tagozaton is tanultak felnőttek, számukra 2006-ban felnőttképzésben indított szakmáink voltak a kosárkötő- és a textilműves-,4 2008-ban a nemezkészítő-, népibőrműves-, fazekas-, faműves-, fajátékkészítő- és a takácsképzések.

Tiszta profilúként, vagyis csak népi kézműves mesterségeket oktató iskolaként 2015 óta működünk. Az OKJ rendszert 2020-tól felváltotta a Szakmajegyzék, amelyben több népikézműves-szakma van, mint amennyit iskolánkban tanulni lehet.

Emellett az oktatói tevékenység mellett tanfolyam jelleggel iskolarendszeren kívüli, hétvégi képzésben Népi játszóházi foglalkozásvezető és Népi játék és kismesterségek oktatója képzéseket is tartunk alkalomszerűen.

Az első egy 120 órás tanfolyam, mely nagyon jól épül a megszerzett népi kézműves szakmára és feltétele az oktatói képesítés megszerzésének, annak egy modulja. A népi játék és kismesterségek oktatója pedig munkakör betöltésére jogosít, mivel ezeknek a szakmáknak nincs tanárképzése.

5. A képzések létszámadatai

Két tendencia ismerhető fel iskolánkban. Az egyik a 8. osztályt végzett, tehát 14-15 évesen érkező fiatalok, a másik pedig akik a kétéves szakmai képzésben vesznek részt, ők 18-20 évesen érkeznek. Egy-két kirívó esetben van, aki csak 23-24 évesen kezdi el nálunk tanulmányait. Az alább közölt adatoksorok az iskola összlétszámát tekintve csak a kézműves osztályok nappali tagozatos diákjait foglalják magukban.

6. ábra: 2025/2026. tanév tanulók száma a lakóhely országa szerint, Magyarországon vármegyei bontásban, nyitóadatok. Forrás: Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégium.

A végzős és vizsgázott diákok száma közti különbségek oka az, hogy azok a tanulók, akik nincsenek azon a szinten, hogy legalább négyes értékelést kaphassanak a vizsgán, nem vizsgázhatnak, mert tapasztalataink szerint a jövőben nem lesz elegendő a tudásuk a mesterség képviseléséhez. Ők befejezik az iskolát lezárt 11. évfolyammal.

6. Marketingtevékenység bemutatása

A mi iskolánk esetében a marketingtevékenység rendkívül fontos a beiskolázás sikeressége szempontjából, és kiemelten fontosnak tartjuk. Mindig is nagyon sok energiát fektettünk bele, de a módszerek folyamatosan változnak, hiszen figyelnünk kell, hogy milyen eredményeket hoznak a tevékenységeink. A korábbi években, 2013‒2020 között számos pályaválasztási nagy rendezvényen vettünk részt, évente adott esetben 5 alkalommal is, ami a tapasztalatok alapján szinte semmi eredménnyel nem járt.

Vannak partneriskoláink, továbbá célzott meghívások, amiknek eleget teszünk. Két program keretében végzünk toborzó tevékenységet. A Magvető programban a velünk kapcsolatban levő szervezeteket kérjük, hogy az általunk közvetített információkat továbbítsák a saját ismeretségi körükben. A Koma-Iskola Programban pedig a fenntartó tankerület általános iskolái közül választunk évente egyet, és látogatjuk meg jurtával, foglalkozással, tánccal. A programok sikeressége azonban még mindig nem mondható ki egyértelműen. Ezeken felül pályaválasztási szülői értekezletekre és pályaorientációs napokra járunk.

Összességében az mondható el, hogy a személyes érintettség, a saját tapasztalás hoz ide valakit. Ezért a leghatékonyabb minden esetben, ha a diák vagy szülő eljut az iskolába, s itt rögtön kiderül, hogy elköteleződött-e.

Honlapunkon naprakész információkkal szolgálunk az érdeklődőknek a képzéseinkről és az iskola életéről.5 A korral haladva online közösségi felületeken – Facebook,6 TikTok,7 Instagram8 ‒ is jelen vagyunk, annak érdekében, hogy minél nagyobb legyen a lefedettségünk. Ennek működtetése komoly feladat: az alapítványunk segíti munkánkat, és egy egykori diákunk szerkeszti ezeket az oldalakat a mi közreműködésünkkel.

A marketingre fordítható költségek és az ehhez a tevékenységhez szükséges szakmai tudás nagyon korlátozottak, igyekszünk mindent megoldani saját hatáskörben. Kihasználunk minden lehetőséget, hogy nyilvánossághoz jussunk. Ezért lenne nagyon fontos, hogy akinek módja van rá, és ismeri, elismeri iskolánkat, segítse annyival, hogy ha televízióban, rádióban szerepel, említsen meg minket. Ez nagy segítség lenne, de sajnos ritka.

Figyelünk az apró részletekre, az iskolának van saját logója, szlogenje, amiket használunk hivatalos levélben, fotókon, és a tárgyainkra is felkerül matrica formájában.

Az iskola jelenlegi emblémái:

A Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégium hivatalos emblémái, 2025.

7. Hatások és következtetések

A képzések népszerűségének alakulása nem tervezhető, de érdemes lenne vizsgálni, hogy min múlik az adott tanév szakmaválasztási tendenciája. A fiatalok motiváltságában nagy visszaesés van, de ez általános a pályaválasztást tekintve. Azt tapasztaljuk, hogy a sztereotip fiús/lányos szakmák választásán kívül más szabály nem lelhető fel a mesterségválasztáskor.

Továbbtanulási tendenciákat tekintve, tehát egyrészt, hogy kik és milyen iskolákból érkeznek hozzánk, azt tapasztaljuk, hogy van egy-két „bázisintézmény", és minden évben vannak új iskolák. Egy stabil pont a Waldorf-iskolák csoportja. A másik szempont, hogy a nálunk szakmát szerzett (itt vagy más intézményben érettségizett) diákok milyen irányban tanulnak tovább. Itt egyértelműen vezet az etnográfusképzés, ezen kívül van példa egyéb szakterületekre is, de elég ritka. Most az érettségi bevezetésével nyílt meg igazán a kapu más területek felé: az első érettségiző csoportból egy fő tanult tovább, a most végzők között már négyen készülnek felsőoktatásba jelentkezni.

Fazekasműhely, Nádudvar, 2020. Fotó: Vetró Mihály.

A végzettek életpályáját vizsgálva különböző utakat találunk, habár kimutatásokat, kutatásokat nem végzünk. Az itt töltött éveknek köszönhetően a mester–tanítvány viszony hosszú távon is megmarad. Azt látjuk, hogy a többség tanítja valamilyen keretek között a szakmáját, vagy egyéni alkotó lesz, aki megrendelésekre dolgozik, akár saját alkotóháza van. Egyes diákjaink egyesületet hoztak létre, és így működnek, ez nagyon örvendetes. A szakmai peremterületeken is többen dolgoznak, például múzeumban vagy a közművelődésben. A szőnyegszövőszakmát végzőknél tapasztaljuk, hogy a takácsszakma elvégzése továbblépést jelent számukra.

A képzések egymásra épülésének nálunk is nagy jelentősége van. Kiemelt a Népi játszóházvezető-tanfolyam és az oktatói képzés, amiket már több esetben mi is bonyolítottuk. Ezekre mindig nagyon nagy az érdeklődés, sajnos azonban ez irányú képzéseink nem folyamatosak. Más képzőszervezetekkel formális kapcsolatot ápolunk. Itt értem a Hagyományok Házát, a Békés Megyei Népművészeti Egyesületet, a Kresz Mária Alapítványt stb. Ezekre az intézményekre nem tekintünk konkurenciaként, sőt a nálunk érdeklődő felnőtteknek minden esetben ajánljuk a képzéseiket.

Bizonyosan hosszan lehetne sorolni azokat a pontokat, ahol a rendszerünk javításra szorul, de azt gondolom, hogy nem erre kell fókuszálnunk ‒ az azonosított hiányosságokkal tervezünk a jövőre nézve. Megoldandó problémák az épített környezetünk rendezése, tehát a műhelyek fejlesztése, az iskola bővítése tantermekkel, tárolóhelyiségekkel és további közösségi térrel. Az alapanyag, mellyel a műhelyekben dolgoznak diákjaink, egyre nehezebben és drágábban szerezhetőek be, ami nem könnyíti meg a munkánkat, de egyelőre még nem lehetetlen. Kimondottan hiányterület az iskola marketingjével való foglalkozás és az erre fordítható keret biztosítása.

A folyamatosan alakuló fenntartói, irányítói környezet (iskolarendszerek jogszabályi változása) ‒ ami sokáig rendszer szinten szólt bele a munkánkba ‒ már öt éve stabilan jónak tekinthető, és bízunk benne, hogy ez így is marad.

A nagy kérdés mindig a képzések és szakmák megbecsültsége. Az alapproblémákon, a kézműves szakmák társadalmi megbecsültségén országos szinten kellene változtatni. Azt gondolom, van egy olyan réteg, akik maximálisan ismerik és elismerik a szakmáinkat, de értük nagyon keményen meg kell dolgozni. Pedig a diákok által készített alkotásoknak lenne helye a kereskedelemben, a lakáskultúrában, a mindennapi használati tárgyak, de a diplomácia területén a kormányzati ajándékok között is.